Hosszú-hosszú a történetem ezzel a történettel. Kezdjük ott, hogy korábbi egyetemi pályafutásom legelején találkoztam a ténnyel, hogy a A szépség és a szörnyeteg eredetije 1756-ból, egy francia író, Jeanne-Marie Leprince de Beaumont tollából származik. Három évvel később ebből a témából szakdolgoztam, és ennek apropóján az istenített 1991-es Disney mesét a legnagyobb szeretet mellett cincáltam darabokra. Nem túlzok tehát, ha azt mondom, attól a pillanattól fogva, hogy megjelentek az első képek, tenyeremet dörzsölgetve vártam a Szépség és a Szörnyeteg élőszereplős Disney feldolgozást – és titkon reméltem, hogy sikerül végrehajtaniuk azt a csodát az adaptációval, amelyet két éve a Hamupipőke (2015) esetében is láthattunk, hogy kapunk egy jól átgondolt, motivált, árnyalt(abb) karakterekkel dolgozó és aránylag logikusan felépített, felnőttek számára is emészthető történetet. Úgy gondolom, ennek a legújabb A szépség és a szörnyeteg adaptáció messzemenőkig eleget is tett.
Nem hiszem, hogy akad olyan olvasó, akinek a történet ne lenne ismerős, mégis, pár sorban vázolnám. Belle (Emma Watson) és apja, Maurice (Kevin Kline) egy francia kisváros kívülállóiként tengetik napjaikat. S bár a falubeliek egyöntetűen elismerik a lány szépségét, nem jó szemmel nézik a különcségét – hogy sokat olvas. Mégis akad egy helyi szépfiú, Gaston (Luke Evans), aki úgy gondolja, hogy Belle lesz számára az ideális társ, a lány azonban példás kosarat ad neki. Eközben feltaláló apja elindul a városba, hogy értékesítse portékáját, de egy farkastámadás miatt a Szörny házába keveredik, ahol leszakít egy rózsát leányának, amiért a Szörnyeteg (Dan Stevens) tömlöcbe veti, a lova pedig egyedül tér haza a lányához. Belle persze azonnal édesapja keresésére indul, és ahogy az már korábban is mindig történt, felváltja őt a Szörny fogságában és ezzel kezdetét veszi szövevényes kapcsolatuk.
A továbbiak azonban már spoiler veszélyes övezet, továbbolvasás csak saját felelősségre!
Az talán nem meglepő, hogy maga a történet egészen szorosan követi az 1991-es eredeti változatot. Mivel élőszereplős adaptációnak szánták, ez talán el is várható, viszont ami még szintúgy elvárható volt, hogy az eredeti hibáit kijavítsák. Ez néhol keményebb beavatkozásokat igényelt, máshol csak egy-egy félmondatot, megint máshol épphogy egy félmondat elhagyását, a feladatot pedig úgy gondolom, az alkotók példásan megoldották úgy, hogy a hozzám hasonló kritikusok épp úgy elégedettek lehessenek, mint a szintén hozzám hasonló rajongói az eredetinek.
Az első és legfontosabb, ami kifejezetten jót tett a történetnek, hogy az alkotók megpróbáltak mélységet és kettőnél több dimenziót adni a karaktereknek. Legenyhébben talán az elvarázsolt személyzet lett árnyalva, ők csak épp annyira, amennyiben a történetet támogatták, és a Szörnyeteg személyiségének kettősségét magyarázhatóvá tették, hogy miért is nem volt sosem igazán, szívből gonosz. Gaston azonban nem csak háborús veterán lett, hanem megsózták nárcisztikus és pszichopatoid vonásokkal is, LeFou (Josh Gad) komoly érzelmi motivációkat kapott, mind Gastont támogatni, mind tőle elfordulni. Maurice karakterét is kiegészítették olyan apróságokkal, mint például, hogy miért is félti annyira a lányát és miért is élnek egy kisvárosban, miközben mindketten, nyilvánvalóan korukat megelőző szellemiségűek. A legtöbb árnyalást egyértelműen a Szörnyeteg kapta. Megtudtuk például, hová lettek a szülei és hogy miként cseperedett olyan emberré, akiként magára vonta az átkot. Változás volt, hogy analfabétából Bellehez hasonló könyvmolyt csináltak belőle és csepegtettek belé nem kevés igazságérzetet, amely változatosan nyilvánult meg: kezdetben csak a maga javára, később a környezete felé is. Vele szemben a legkevesebb extra árnyalást Belle kapta. Ugyan megtudtuk, mi történt az anyjával, és azt is láthattuk, hogy távolról sem olyan Stockholm-szindrómás, mint azt az előző években pedzegették, ezen kívül azonban sok átdolgozáson nem esett át. Nem is kellett neki.
Ami a cselekmény legnagyobb változását jelentette, az az, hogy ezúttal Maurice-t a Szörnyeteg és a háza népe nagy vendégszeretettel fogadta, és csak akkor ejtették foglyul, amikor lányának leszakított egy rózsát. Ez a különbség még Leprince de Beaumont-tól származik, és nagy örömömre szolgált, hogy Jean Cocteau 1946-es remekművéhez hasonlóan végre a Disney is visszatért ehhez az alaphoz. Ezt a változtatást régi barátként üdvözöltem és nagy szeretettel láttam. Kevésbé jelentős, de hasonlóan jótékony változtatások voltak például, hogy már nem hangzik el a „Légy a vendégünk” során, hogy „Tíz éve tart az átok”, de azt megtudjuk, hogy a varázslat konzerválta az elátkozottakat, így nem öregszenek, illetve megmarad, hogy a varázsrózsa utolsó szirmáig kap időt a Szörnyeteg, hogy megtörje az átkot, amely összesen néhány évet jelent. Ugyanígy helyre teszik a tél-nyár váltakozását azzal, hogy ez is az átok miatt van így, valamint ugyancsak ezzel magyarázzák, amiért a falubeliek nem is emlékeznek a hercegre és a kastélyra. (Kényelmes adu, az igaz, de legalább magyarázattal szolgál egyébként igen kényelmetlen logikai bakikra.) Továbbá ez a változat egyértelműen és nagyon jól kihasználja a csoportlélektan sajátosságait, amelyek épp úgy megnyilvánulnak Maurice nevetségessé tételében, mint a tömeg felhergelésében. Végezetül pedig, bár ez talán ugyancsak a varázslat-adu kihasználása, de végre az is meg van magyarázva, hogyan és miért is törhető meg az átok a határidő lejárta után és miért élheti túl a Szörnyeteg a halálos sebét!
Mindezeket sorra véve úgy gondolom, hogy ez, a 2017-es A szépség és a szörnyeteg feldolgozás igenis remek munka a Disneytől, amelyen látszik, hogy az írók feldolgozták az előzményeket és gondot fordítottak a film logikai illesztésére, motiválttá tételére, így az én tetszésemet maradéktalanul elnyerte, már ami a cselekményt és karakterek árnyalását illeti.
De ugyanúgy egy rossz szót nem tudok mondani a CGI-ra vagy a díszletekre és a kosztümökre, amelyek mind-mind kifogástalanok voltak, és többségükben kiválóan illeszkedtek az eredetihez, ahol pedig nem, az csak annál jobban sikerült. (Emma Watson fehér alapon rózsaszín virágos ruháját például extrán imádtam!)
A színészi játék néhol-néhol talán kissé akadozóra sikerült, de alapvetően azzal is minden rendben volt, a zenék és betétdalok pedig hozták az elvárható színvonalat.
Az egyetlen jelenet, amely véleményem szerint durva túlzás lett, az a „Légy a vendégünket” aláfestő, nem a jó értelemben szemkápráztató animációs képsor, amelyben olyan gyorsak és élesek a váltások, hogy az ember annak örül, hogy nem kap rohamot a székében, nemhogy még fel is dolgozhatná az ingersokaságot. Így aztán az érezhetően bravúrosnak szánt jelent inkább lett egy pszichedelikus látomás, mint bármi más, ezzel pedig a film leggyengébb pontja.
Mindent összevetve én végtelenül elégedett vagyok a végeredménnyel, és kezdek bízni a Disney kreatívjaiban, hiszen úgy fest, újabban a Disney a legbevállalósabb stúdió Hollywoodban, amely megenged magának végre olyan méltán elismert és váratlanul mély produkciókat, mint a Jégvarázs, olyan formabontó és merész filmeket, mint a Zsivány egyes vagy a Demóna és olyan logikusan és értelmesen újragondolt, átdolgozott, de mégis eredeijükhöz hű, élőszereplős rajzfilmadaptációkat, mint amilyen a Hamupipőke volt és amilyen jelenleg, legújabbként a palettán a A szépség és a szörnyeteg.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
