Tudom, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit – vagyis, jelen esetben, nem illik befejezett sorozatokat szidni, főleg akkor nem, hogy a rajongók arcáról még fel sem száradtak a könnyek. Márpedig a Bones éppen a múlt héten fejeződött be Amerikában, én pedig, nem túl kedves módon, éppen arra készülök ezzel a cikkemmel, hogy jól lehúzzam a szériát. Ugyanis az elmúlt hetekben – tudom, mazochista vagy – végigpörgettem a sorozat nagyját, és bizonyos ez idő alatt számos olyan dolog bukkantam a sztoriban, amitől erősen fogtam a fejemet. És bizony képtelen vagyok megállni, hogy ezekről hallgassak, úgyhogy most tessék bekacsolni a biztonsági öveket, ugyanis következik az agyasok gyalázása.
1. A lehetetlen bizonyíték
Még viszonylag a sorozat elején, ha jól emlékszem úgy a negyedik évad magasságában, a banda azon dolgozott, hogy sittre juttasson egy sorozatgyilkost, aki élve temette el áldozatait. A csajt el is kapták, és már bíróságra is került az ügy, csakhogy a gyilkos olyan ügyesen kavarta a szálákat, hogy nem maradt ellen használható bizonyíték. Hát Bonesék találtak egyet: az egyik áldozat, egy kisfiú, anno megharapta a gyilkosát, amikor az a koporsóba kényszerítette, mire hőseink találtak a – több éve halott – áldozat fogai közt egy atkát, ami megette a gyilkos hámsejtjeit. Az atkát „felboncolták”, és az elfogyasztott hámsejtekből kinyerték a gyilkos DNS-ét. MI VAN? Most komolyan el kéne hinnem, hogy bár az áldozat nagyrészt lebomlott, a fogai közt még ott volt az atka, ami nem bomlott le, de még a hámsejteket is ki tudták nyerni a gyomrából? Meg egyáltalán egy atka gyomrában volt annyi szerves anyag, hogy abból DNS-t lehessen szerezni? Ugyan már!
2. Aludj nálam!
A hatodik évad végén egy önbíráskodó mesterlövész vadászik Booth-ra, meg úgy alapból az egész jeffersonos bandára. Ez a mesterlövész amúgy az epizód közepe felé az egyik gyakornokot is kilövi, vagy két kilóméterről, a laborban, hőkamera segítségével. A nagy gyász közepette aztán Booth, vagyis az elsőszámú célpont, megkéri Bonest, hogy töltse nála az éjszakát. Ami amúgy totál logikus: egy mesterlövész vadászik rám, úgyhogy nem csak lazán hazamegyek, oda, ahol könnyen lenyomozható (és lelőhető) vagyok, hanem a kedvesemet is odahívom. Mert logika.
3. Bones szül
A hetedik évad egyik központi történetszála Bones és Booth gyerekének születése (aki természetesen egy váratlan egyéjszakás kaland terméke, mert a többdiplomás tudósnak nincs annyi esze, hogy védekezzen). Abban a részben, amikor a kislány megszületett, szülei összevesztek azon, hol is legyen a szülés: Bones otthon akart vajúdni, Booth azonban egy katolikus kórház mellett érvelt, amivel kapcsolatban valahogy szóba került Jézus születése is. Aztán a végén egy börtönben jött rá Bonesra a szülhetnék, ahonnan gyorsan elindultak a kórházba, de az – mily döbbenet! – túl messze volt. Ezért hát megálltak útközben egy szállodánál, ahol szobát nem kaptak, hanem elküldték őket hátra az ISTÁLLÓBA. Aminek Bones még esküszöm, örült is, mert milyen erős lesz már a gyerek immunrendszere. Könyörgöm, harmincöt perce ez a nő még nem akart kórházban szülni a bacilusok miatt, most meg teljesen idáig van, hogy egy istállóban szülhet? Arról nem is beszélve, hogy a szálloda tulaja mégis hogy tehetett meg ilyet? Egy ilyenért minimum beperelik veszélyeztetését! Abba pedig már nem is megyek bele, hogy mekkora egoizmusra vall, hogy Bonesék gyerekének születését párhuzamba kellett hozni Jézus születésével.
4, Bones menekül
A hetedik évad azzal zárul, hogy az ügyeletes rosszfiú ráken Bonesra egy gyilkosságot, akinek emiatt Booth-t hátrahagyva menekülnie kell a törvény keze elől. Amivel alapból nem is lenne baj, csakhogy VISZI MAGÁVAL A PÁR HÓNAPOS GYEREKÉT. Oké, valamilyen szinten ezt talán még meg tudnám magyarázni – a csaj attól fél, hogy a rosszfiú majd bántja a gyereket, amíg ő nincs vele –, viszont akkor is minimum botorság, hogy egy pár hónapos csecsemőt magával visz, mikor tudja, hogy folyamatosan mozgásban lesz, lehet, nem lesz majd étele, alvóhelye, stb. – a nyolcadik évad egyik részében még be is vallja, hogy egyszer a híd alatt aludt. De semmi gáz, mert a gyereknek tetszett!
5. Bones beszélget az áldozattal
Igen, tudom, sok problémám van Bones, de okkal. Na, szóval, úgy azt hiszem a negyedik vagy ötödik évadban volt egy epizód, amikor az áldozat egy hihetetlenül tehetséges sebésznő volt, aki viszont annyira a munkájának élt, hogy a munkatársain kívül senkinek sem tűnt fel, hogy eltűnt. Ebben az ügyben Bones magát vélte látni, amivel alapból nem lenne semmi baj, csakhogy: először a saját arcát látta az áldozat arca előtt. Aztán megkapták a nő hangfelvételeit (ugyanis az így jegyzetelt), amiket hallgatva Bones a saját hangját hallotta. Utolsó lépésként pedig már beszélgetett is a felvételekkel, azok meg feleltek neki. Korábban volt egy pár epizódos ív a sorozatban, amikor Booth hallucinált, azt viszont egy agytumor okozta, amit ki is vettek. Bones esetében viszont semmi ilyen magyarázatot nem kapunk, tehát egyszerűen csak el kell fogadnunk, hogy a hiperracionális főszereplő egyszer csak elkezd halottakkal diskurálni… Abba pedig bele sem megyek, hogy az egész arra megy ki, hogy „bones mennyire egyedül van, nincs senkije, nincsenek barátai,” pedig az összes többi epizód folyamatosan azt sulykolja a nézőbe, hogy Bonest mindenki imádja a Jeffersonban (amit meg amúgy megint nem értek, mert egy kiállhatatlan perszóna).
5+1, A tudatos koponya
A nyolcadik évadban volt egy rész, amit teljes egészében az áldozat koponyájának szemszögéből mutattak. Ami amúgy az első öt percben érdekes is volt, utána viszont… borzalmas. Statikus és idegesítő, ahogy a kamera úgy mozgott, ahogy a koponyát mozgatták (meg szeretném jelezni, a koponyának nem volt tudata, nem szólalt meg, csak volt), mindenki úgy beszélt hozzá, mint egy idióta, amitől meg aztán erőltetett lett az egész. Bevallom, tíz perc után feladtam ezt az epizódot.
És még bizony folytathatnám ezt a felsorolást, olyan dolgokat adva hozzá, hogy gyakorlatilag minden gyereket valaki után neveztek el a sorozatban (amúgy a fiúk-lányok aránya 4:1, vagy 8:2, ha az örökbefogadott gyerekeket és a szereplők megérzéseit is hozzátesszük a fináléval bezárólag), meg azt, hogy egy csomó dolgot csak elmondanak, ahelyett, hogy megmutatnák (értem én ezalatt például Cam és Arastoo kapcsolatát), de nem teszem, mert így is hosszú már ez a cikk. És tényleg ez az egyetlen oka.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
