A minap futottam bele egy afféle folytatásba – konkrétan a John Wick 2-be! – amely határozottan el lett rontva. Nem mint film, hanem mint folytatás. Ami elgondolkodásra késztetett arról, hogy mitől is lesz jó vagy rossz tulajdonképpen egy folytatás? Erről fogalmazok meg néhány gondolatot az alábbi cikkembenben, nyilvánvalóan a teljesség igénye nélkül. Folytatások, reszkessetek!
Mikor folytatásra kerül a sor, nyilvánvalóan sok minden motiválja az alkotókat, stúdiókat, írókat és kiadókat egyaránt. Ha sikeres volt az első, akkor elsőrendű az anyagi érdek is, nyilván. Hiszen a kreatív tevékenység, a filmforgatások és a könyvkiadások drága hobbik, és ha valami egyszer bevált már, az nagyobb eséllyel vonzza magához a fogyasztókat következő alkalommal is. Ami további tőkét termel épp úgy a következő folytatásokra, mint az új ötletek megvalósítására. Ez gazdasági érdek, amely azonban egyáltalán nem független a fogyasztók igényeitől. Nem jár tehát rossz nyomon az a stúdió, amely a folytatások tekintetében az élmény reprodukálására törekszik. Hiszen, ha már egyszer bejött… És láttunk is erre jópár jó – sőt kiváló! -, néhány elfogadható és néhány csapnivaló próbálkozást.
Mindenek előtt előre bocsátanám, e cikkemben nem foglalkozom sok egyéb idevágó gondolattal, mint a spin offokkal, rebootokkal, és főleg azokkal a több részes filmekkel, amelyek eleve úgy is lettek tervezve, hogy 3-8 részben alkossanak egy kerek egészet, mint amilyen a Gyűrűk Ura trilógia, a Harry Potter-sorozat, vagy… ehem…ehem… akár a Twilight.
A jó példák sorával kezdeném. Ilyen volt a Terminátor 2., a Múmia 2. vagy a Sötét zsaruk 2. Ugyan bőven akad köztük eltérés, rendelkeznek egy nagyon erős közös ponttal: az elsőhöz méltó folytatásnak bizonyultak. Ehhez pedig arra volt szükség, hogy kongruensen kapcsolódjanak az első részükhöz történetükben. Eltelt X év az első és második rész között, ezek arról tudomást is vesznek, visszautalnak az első részben történtekre, ám ahogy az emberi élet is telik, kontinuitásukban szemlélik azt. Utalnak a köztes időben történtekre, de nem ragadnak le túlságosan azoknál, inkább csak egyfajta eszközként használják arra, hogy a főszereplők szélesedő repertoárját megmagyarázzák vele. Ugyanakkor van még egy igen fontos elemük: felveszik az első film hangulatát! Például a Terminátor 2. az összes laza beszólásával együtt is meglehetősen baljós hangulatú, igen véresre sikerült film, míg a Múmia 2. és a Sötét zsaruk 2. híven az eredetijükhöz lazák, viccesek és izgalmasak. Végezetül pedig kiemelten fontos ismérve a jó folytatásoknak, hogy hasonlóan az első részükhöz, eredetiek. Kapcsolódnak az első részükhöz, de nem próbálnak meg azzá válni.
Azért szó ne érje a ház elejét: láthatunk példát arra is, hogy képes létrejönni jó folytatás abból is, ha valaki az első reprodukálására törekszik. Ilyen volt a Szemfényvesztők 2. Azért lássuk be, az a film e téren már a trailerében is őszinte volt. Ahogy arról írott cikkemben idéztem: „Ha azt hiszik mindent láttak – Nézzék meg még egyszer!” Ezzel nagyjából el is mondtam a történetet, ami csak mutatóban volt. De a Szemfényvesztők 2. hasonlóan az őséhez, első sorban látványfilm. Azért ül rá be a moziba a jónép, hogy 2 órán keresztül pompás – digitálisan felturbózott – bűvésztrükkökre nyáladzhasson. Ezt az alkotók is tudták, így aztán meg is adták a nézőnek azt, ami kell. Amiért mint folytatás mindezzel együtt működik, az az, hogy az első rész sem kínál sokkal többet, így a néző nem is vár sokkal többet a folytatástól sem. Ezért például, ha a Tűzgyűrű kapna egy második részt, annál is kidobnám a logikai érzékem már a jegyvásárlásnál, mert az elvárásaim összesen annyira korlátozódnának, hogy bazi nagy robotok és bazi nagy dínószerű izék csépeljék egymást jó látványosan. És nem is sírna a szám, ha ezt kapnám.
Haladunk lefele a listán, de messze nem vagyunk az alján. Méltán nagy közönségkedvenc A Karib-tenger kalózai. Mely film folytatásai, bár nem rosszak (leszámítva a 4. részt, azt kikérem magamnak!) de sajnos csúfosan elvéreznek a hangulati illeszkedés témakörében. Mert míg az első rész letaglózóan laza és vicces, a második-harmadik részek már inkább komorak, és ebben a közegben már Jack Sparrow örökös poénkodása sem működik olyan jól, mint az első filmben.
Ha már 3. részek és egyéb gyarlóságok: Valamiért kevés olyan film született a cellulóz-nap alatt, amely a 3. (4., 5., sokadik) részére is meg tudta őrizni a frissességét. Nem sikerült ez a fentebb említett Terminátor, Múmia és Sötét zsaruk szériáknak sem. Valami mindenhol elveszett, leginkább a szerves kapcsolódás. Ez a Múmiában persze Imhotep (Arnold Vosloo) halálával szükségszerű is volt, de akkor el lehetett volna engedni magát a szériát, nem pedig anyagi haszon reményében szemenköpni a 3. résszel, amelyet Rachel Weisz, az első részek női főszereplője, bölcsen nem is vállalt már be. A másik kettő esetén azonban az a fő hiba meglátásom szerint, hogy a kreatív csapat nem adott bele apait-anyait. Lehetett volna jó – de nem lett. Azért persze a Terminátor-széria siker és bukástörténete ennél hosszabb ívű. Meglátásom szerint ott a 4. rész inkább a véresszájú rajongókon vérzett el, hiszen ott úgy a színészi játék, mint az innovatív ötletek a helyükön voltak. Mégse kapott jó sajtót a folytatás, Schwarzi hiányában és mert nagyon nagyot akart újítani. Én magam, aki nem vagyok a széria fanatikus rajongója, igenis kiváló továbbviteli iránynak láttam azt, hogy a gépek olyan új robotokat küldjenek az emberek után, akik inkább emberek, mint robotok. Ez az újítás felvetett olyan nem elhanyagolható emberi kérdéseket is, minthogy mennyiben irányít minket a tudattalanunk, és elvitte a kérdést abba az elborzasztó irányba, hogy na és mi van akkor, ha a tudattalanunkat egy általunk sem ismert gonosz hatalom irányítja – felülkerekedhet-e ezen a tudatos jóakarat? Ez azonban megfeküdte a rajongók gyomrát és el is buktatta az újításokat a szériában.
Ugyancsak sokszoros folytatásoknak örvendett a Die Hard és a Step Up! széria, amelyek egész a 4. részükig kitartottak. Az 5. részek pedig főleg azon buktak el, hogy elfogyott a szufla. Egyik sem lett nézhetetlen, de érezhető lett a kifáradás. Ezek előtt is bölcsebb lett volna abbahagyni a forgatást. Ahogy például – a sorozatok világába kalandozva – A Stargate Atlantis időben fel is adta az 5. évad után. Ugyan a sorozaton már a 3. évadban megmutatkoztak a kifáradás (és a költségcsökkentés) jelei, de annyi még maradt benne, hogy a 4-5. évadot értékelhető minőségben folytassa, és úgy zárja, hogy a rajongókat egyszerre juttassa el egy optimális, megbékélt állapotba, ahol el tudják fogadni a sorozat befejezését, DE még éreznek egy cseppnyi vágyat arra, hogyha mégis új kalandok következnek, akkor bekapcsolódjanak abba is. Nem volt véleményem szerint elég bölcs e téren a Supernatural, ami szerintem a 6. évadig vitte a prímet, azóta viszont főleg a saját felépített nagy hírén élősködik, de kimúlt belőle az a könnyed humorosság, ami anno annyira népszerűvé tette. Mindeközben prototípusává emelkedett annak, hogyan lehet belebukni abba, ha valaki mindig nagyobbat mond, hiszen a széria eljutott oda, hogy a 10. évadban már Isten kistestvérével néznek a Winchester-fivérek farkasszemet, és „legyőzik”. Ez után a 11. évad – melyet, bevallom, már csak a 3. részig volt türelmem követni, – pedig szupernagy SupNat fan voltam valaha – azzal szúrja ki a rajongók szemét, hogy akkor most egy csapatnyi EMBERTŐL kéne félni. Ugyanmár.
A ráígéréses-nagyo(bba)t mondás legjobb filmes idézete éppen a Star Wars VII.-ben hangzik el. „Értem, nagyobb.” Ott ezt az újabb Halálcsillagra értik, de egyúttal pellengérre állítják a saját kisstílű hibájukat is, amikor az előző részeket azzal próbálják meg überelni, hogy ráígérnek, nagyobbat mondanak, ami azonban önmagában messze nem elég ahhoz, hogy egy folytatás működjön – ahogy a VII. rész is épp csak túléli ezen felül azt a saját hibáját, hogy nem elég lojális az elődeihez: vagyis keresve sem találni benne eredetiséget. Úgy vélem, épp ez volt az egyik eleme annak is, amibe a John Wick 2. is belebukott. (A másik meg az, hogy csak a saját akciófilm-mivoltára épített a többi erényét félredobva.) Egy lépésben dobott az eredetijére akkorát, amivel önmagát agyon is nyomta, miközben az alkotói kreativitást nyomokban is csak látványszinten tartalmazta. Hogy ebből a slamasztikából a 3. részben kikászálódnak-e, az még kérdéses – és kétséges – de azóta a Star Wars univerzum részéről láttunk egy elismerésre méltó győztes csatát az eredetiség és alkotói kibontakozás, ezáltal pedig a minőség javára a gyáva és alamuszi haszonelvűség felett a Rogue One-ban.
A listát még példák hosszú sorával bővíthetném, hiszen a folytatásoknak se szeri se száma, de úgy vélem már az idézettek sokasága is bőven elég arra, hogy megvilágítsam számomra mitől lesz jó vagy rossz egy folytatás. Összefoglalásképp tehát, én úgy gondolom, egy folytatás épp attól működik, amitől egy eredeti, első rész is működik: az alkotói kreativitástól. Persze minden folytatással eggyel nő a tét, hiszen míg az első részeknek megvan az a szabadsága, hogy előzmény nélkül kerülnek a nézők szeme elé így nincs is őket mihez hasonlítani, leszámítva persze a többi filmet, ugye, addig a folytatásoknak – eredetitől és céloktól függően – mindenképpen figyelembe kell venniük az eredetijüket így vagy úgy és azokhoz közvetlenül mérten, méltóan állni a legkíméletlenebb ítélőszék, a nézők elé.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
