Igen, ennek is eljött az ideje – hosszas vonakodás után végre leültem és végignéztem a Sherlock negyedik évadát. Túl sok mindent nem szeretnék előre elárulni, elvégre ez a cikk leginkább az első részről fog szólni, de ha harmadik szezon (aminek a fináléja után kedvem lett volna asztalt borogatni) kacifántos volt, akkor a negyedik felvonás a percenkénti ötven történetvezetési és karakterábrázolási triplaszaltójával kacagva megpépesíti és kenyérre keni az elődeit.
Sherlock (Benedict Cumberbatch) alig hogy visszatért, máris egy sötét szobában találja magát bátyjával, Mycrofttal (Mark Gatiss) és pár egyéb állami fejessel, akik bemutatják a véres kimenetelű Magnussen-ügy új, „hivatalos” verzióját – az igencsak megvágott videó ártatlannak mutatja be a detektívet, ezzel új esélyt adva neki. Sherlock szabadságának azonban nagy ára van: a halottnak hitt Moriarty (Andrew Scott) képe lengi be a világ összes kijelzőjét, és ki kell deríteni, mi és ki áll ennek hátterében. Ahhoz, hogy Sherlock az ügy végére tudjon járni, kap Lestrade-tól (Rupert Graves) pár egyszerűbbnek tűnő feladatot, hogy beinduljanak azok a híres fogaskerekek. Az egyik eset során összefüggésbe hozható hat Margaret Thatchert ábrázoló szobor, egy kabinettminiszter halott fia, valamint egy pendrive – de mi köze van mindehhez Marynek (Amanda Abbington)?
A Sherlock korábbi nyitányainak (meg úgy anblokk az összes részének) az a jó tulajdonsága van, hogy beszippant, mint egy fekete lyuk, és amint vége, alig várod a következőt, hogy végre tovább gördüljön a cselekmény, és összeálljon a végső kép. Na most, a The Six Thatchers olyan lóugrással indított, amit még egyik szezonkezdőben sem lehetett tapasztalni. Az eddig eltitkolt háttérinfók és mellékszálak szédítő sebességgel bukkannak fel, minden rendkívül gyorsan történik, de a végére nem hogy elfáradnánk, hanem türelmetlenül követeljük az újabb ügyet. Nekem most könnyű dolgom volt, hiszen mind a három epizód a rendelkezésemre állt már, de le a kalappal azok előtt, akik anno kivárták a vasárnap estéket!
Steven Moffat és rajongókínzó népi együttese továbbra is hozza a várt szintet, nem csak a sztori szempontjából. Két dolgot emelnék ki igazán, a színészi játékot és a rendezést. Az utóbbira most sem lehet panasz, hiszen briliáns gárdát vonultat fel a széria, akik sosem okoztak eddig csalódást. Ugyan mindenki Cumberbatchet isteníti (jogosan, teszem hozzá), az Abbington-Freeman páros helyenként bizony ellopja a rivaldafényt – főleg abban a bizonyos utolsó szcénában, ami egyébként egy rettenetesen gonosz húzás volt! Ami a rendezést illeti, külön dicséret jár Rachel Talalaynek, aki már a Ki vagy Dokiban is megcsillogtathatta tudását – az akváriumi jelenetek egyszerre komorak, már-már klausztrofóbiát keltőek és lélegzetelállítóan gyönyörűek!
Egy szó, mint száz, Sherlock Holmes és brigádja visszatért, még pedig nem is akárhogyan. A kezdeti sokk után öveket bekapcsolni, kezeket a karfára, és a narancssárga takaró legyen a közelben, a zsepiről nem is beszélve – a játszma elindult!
(Cathy Turner kritikáját ugyanerről az epizódról itt olvashatjátok.)
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
