Ha olvastátok a sorozatról írt pilotmustrámat, akkor emlékezhettek rá, hogy már az elején sem voltam elájulva az Emerald Citytől, és, nos, a véleményemen nyolc további epizód sem tudott változtatni. Figyelem, a cikk messze nem spoilermentes!
Bár azt mondtam anno, hogy majd egyszerre bedarálom a szériát, ha kijött a teljes évad, a végén mégiscsak felzárkóztam úgy a hetedik epizód magasságában, és az utolsó harmadot már hétről-hétre néztem. Ez persze jelenthetné azt, hogy jó volt a sorozat, csakhogy ez nem éppen így volt. Jó, persze, biztos volt benne valami, ami azért rávett, hogy végignézzem, csakhogy ez a valami nem lelkes izgatottság volt, hanem inkább az a morbid kíváncsiság, ami a véres baleseteket is övezi. Vagyis nagyjából minden egyes héten azért ültem le a képernyő elé, hogy lássam, az alkotók vajon éppen milyen hatásvadász borzadállyal álltak elő. Na, de nézzük csak ezeket szépen sorjában…
Ugye talán az egyetlen dolog, amit a pilotban dicsértem – a képi világon túl –, az a Dorothy és Lucas közti kémia volt, annak dacára, hogy a kettejük kapcsolata közel nem volt egyensúlyban. Amúgy a készítők még ki is használták ezt a kémiát egy ideig, volt szex meg minden – olyan szinten, hogy láttam embereket örvendezni a neten, hogy végre nincs szerelmi háromszög meg egyéb dráma, csak a harmonikus kapcsolat. De aztán persze kiderült, hogy a nézők korán örültek, ugyanis jött a feketeleves: kiderült ugyanis, hogy Lucas Glinda varázslata miatt nem emlékszik semmire, aki amúgy nem csak a főnöke, hanem – most kapaszkodjatok meg! – a felesége is. Vagyis mégiscsak jött a szerelmi háromszög meg a dráma, ami akkor csúcsosodott ki, amikor Lucas megpróbálta megölni Dorothyt Glinda parancsára.
És ez csak egy problémás oldala volt a sorozatnak, a többiről most csak címszavakban, hogy ne legyen a cikkből kisregény: Tip, aki valójában Ozma hercegnő, vagyis Oz jogos uralkodója (a varázsló megölette a szüleit, de őt elmenekítették, fiúvá varázsolták és elrejtették), folyamatos testképzavarral küzd, és olyan helyzetbe kerül, ahol neki csakis szar lehet (mondjuk ez mindenkire igaz – mindenki olyan helyzetben van, ahol nekik csakis szar lehet). Tip haverjából, Jackből, steampunk kiborg lesz (ami elég creepy, de ez az egy legalább az „érdekes” spektrumon mozog), aztán meg eladják, hogy Ev hercegnőjének a kis játékszere legyen – aki, most kapaszkodjatok meg: maga is egy gép! (Persze ezt nem fejtik ki rendesen, mint ahogy semmit sem.) Glinda szemét, West nagyon látványosan szenved, miközben mindenki szív, Dorothy meg igazából nem kerül közel senkihez sem.
Arról meg aztán már ne is beszéljünk, hogy az egész sorozat mennyire impliciten nőellenes. Jó, persze, van egy csomó női karakter, de tudjátok, mi történik velük? A varázsló úgy a hatodik rész magasságában csak úgy lazán kivégezteti egész, csakis nőkből álló tanácsát. Aztán a fináléban van egy hosszú jelenet, ami csakis arról szól, hogy a varázsló sötét ruhás katonái sorra lövik le a fehér ruhás boszorkánynövendékeket, akik meg kislányok meg kamaszok (mondjuk aztán ezek mégsem halnak meg, de attól még két percen keresztül fröcsög a vér). West meg egyszer majdnem öngyilkos lesz. Jó, persze, ezt az egészet fel lehet fogni a patriarchális elnyomás metaforájaként is, ahol a varázsló a patriarchátus megtestesítője, aki retteg a nők együttes hatalmától, de akkor is rossz volt nézni az egészet, na.
Az egész „Örökszörny”-szál sem működött jobban amúgy, és akkor ezen a ponton szeretnék rátérni az évad befejezésére, aminél dühítőbbel még nem nagyon találkoztam (na, jó, a How to Get Away with Murder harmadik szezonja azért közel jár hozzá). Szóval már az első rész óta az „Örökszörny” (Beast Forever) érkezését várjuk, aki, nos… Hát, végül is megérkezik. Egy random megnyúzott fazon az a Prison of Abjectben, aki aztán leakasztja a bőrét a fa ágairól, újra felhúzza (ugh…), aztán szárnyakat növeszt, és rémisztő ómenként végigrepül Oz birodalma felett. Az utolsó két percben. Miközben egy pillanatra sem látjuk az arcát.
Ugyanis idő közben a Varázsló kicsit random módon – némi szappanoperába illő körítéssel – megmurdel, Ozma elfoglalja Smaragdvárost, a madárijesztő (Lucas), az oroszlán (Eamonn, aki megölte Ozma szüleit), és a bádogember (Jack) a tájon elszórva kvázi várja, hogy Dorothy megtalálja őket, aki meg időközben hazahúzott Kansasbe. Ám alig van otthon két perce, mikor totál random megjelenik neki Lucas (aki, csak jelzem, legutolsó találkozásukkor meg akarta őt ölni), és közli vele, hogy vissza kell menni Ozba, mert az Örökszörny elfoglalta a helyet – ezt szeretném kihangsúlyozni: az Örökszörny, akinek az érkezését egy teljes szezonon keresztül vártuk, végül színen kívül igáz le mindent.
Vagyis mi történt? Hát az, hogy az Emerald City első évad nem más, mint egy túlhúzott, hatásvadász – és helyenként egészen nőellenes – felvezetése a második évadnak, ahol gyakorlatilag minden lényeges akciónak meg kéne történnie (például össze kéne állnia Dorothynak a madárijesztővel, a bádogemberrel és az oroszlánnal), miközben az első szezon alig több céltalan tingli-tanglinál. Csakhogy nem lesz második szezon, ebben szinte biztos vagyok – egyrészt azért, mert az elsővel is vagy egy évvel tovább szenvedtek, mint kellett volna, másodszor pedig azért, mert az első borzalmas számokat hozott. Tehát az Emerald City nem más, mint egy tízórás beetetés kapás nélkül…
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
