„Lelkünk padlásán valamennyien őrzünk egy-egy titkot. Íme, itt az enyém.”
Ez volt az első találkozásom Zafónnal, és azt hiszem, igazán ígéretes kapcsolatnak nézünk elébe. Olyan szinten elvarázsolt ezzel a gótikus mesével, hogy rögtön felkerültek a művei a képzeletbeli várólistámra.
A történet 1980-ban, Barcelonában játszódik. Itt él Óscar Drai, aki egy óvárosi bentlakásos intézet lakója. A tinédzser fiú szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy idősödő festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető, bátor és szépséges Marina.
A fiatalok között gyorsan barátság és románc szövődik, és lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy rejtélyes, lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán eltűnik.
A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.
Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik.
Ahogy már utaltam rá, nem ismertem korábban az írót, de teljesen magával ragadott az írása. Nagyon tetszik a stílusa, olyan szépek és hangulatosak a leírások, hogy kedvem lett volna kóvályogni egyet Barcelonában, ami amúgy soha nem érdekelt különösebben. A gótikus, kissé horrorosabb elemekkel keveredő hangulat igazán kedvemre való, de egyébként én nem tartottam félelmetesnek vagy véresnek, legfeljebb borzongatónak.
A szereplők kidolgozottságával és a történet kivitelezésével viszont nem vagyok teljesen elégedett. Tudom, hogy ifjúsági regény, és lehet, hogy hat-hét éve még nem zavart volna, de kicsit hülyén jött ki, hogy a tizenéves főszereplőknek mindenki mindent elmond, segít nekik, és simán lerántják a leplet az évtizedek óta őrizgetett titkaikról egy találkozás után. Nem is beszélve a rendőrről. Nem hiszem, hogy a valóságban ilyen könnyen kiteregetik a szennyest… úgy értem, a régi ügyeket. Azért tetszett, ahogy mindenki elsztorizgatott a múltról, csak nagyon hirtelen jött. Sajnos nekem a csavarok is elég átlátszóak voltak, mind a fekete ruhás nő (höhö) kilétére, mind Marina titkára rájöttem már a századik oldal előtt, így nem is ütöttek akkorát.
Ettől függetlenül élveztem a történetet, izgalmas és mozgalmas volt, még ha néha fogtam is a fejemet, hogy ez most honnan jött és miért bízik meg Óscarékban mindenki, vagy hogy minek kell nyilvánvalóan veszélyes helyekre egyedül menni. Ha könyvszereplő lennék, semmi pénzért nem mennék be nyilvánvalóan szörnyekkel/sötét titkokkal/veszélyekkel teli elhagyatott, romos épületekbe, temetőkbe vagy csatornákba, csakis megfelelő biztonsági intézkedések mellett és szuperbiztos zseblámpákkal. Igen, lenne nálam tartalék is.
A sok akció és darkos elem valahogy mégis elhalványul a vége miatt. Sokkal inkább ez volt az igazi dráma, mint a fő cselekmény, és úgy érzem, az egész könyv is inkább emiatt íródott meg. Keserédes a befejezés, de pont emiatt üt akkorát, és erre a szívfájdító szépségre fogok emlékezni.
Szerző
- Szerkesztő
Korábbi cikkek
Könyv2022-03-30Boldizsár Ildikó: Amália álmai
Igaz történet alapján2022-03-16Jung Chang: Vadhattyúk
Könyv2022-03-02Leïla Slimani: Altatódal
Könyv2022-02-02Sarah Winman: Csendélet
