Mert van az animációs film, amit minden korosztály élvezhet, és az, amin szinte mindenki, aki már ihat alkoholt, csak a fejét fogja.
Van egy kis, birkák lakta falu a hegyekben, ami masztifok védelme alatt áll, és ahol mindig szól a zene. Ám egy nap aztán megtámadják a falut a farkasok – és bár a masztifok vezetője, Khampa, elüldözi a gonosztevőket, úgy dönt, hogy innentől kezdve hadsereggel kell védeni a falut – ami mondjuk kutyajelmezbe bújtatott birkákból áll –, és hogy be kell tiltani a zenét, mert az csak elvonja a birkák figyelmét. Azonban Khampa fia, Bodi, igazi zenebolond, és amikor egy rádió lehull az égből, a kiskölyök megismerkedik a rockzenével, és a rocklegenda Angus Scattergood szavain felbuzdulva úgy dönt, elmegy a városba, hogy ő is híres zenész legyen.
Ó, anyám borogass… Szóval azt szeretném előre leszegezni, hogy a vetítésen egy csapat kisiskolással vettem részt, akik úgy tűnt, élvezték a filmet, szóval azért nem veszett fejsze nyele az eset. De én? Én végigszenvedtem. Az első tíz perc még cuki volt, aztán jött az orrnyereg-dörzsölgetés, hogy ez már bugyuta, aztán a „maradj ébren”, majd pedig végül a fellélegzés, hogy vége.
Az a baj, hogy a film sok mindenről szólhatott volna: szólhatott volna az apa és fia közti generációs ellentétről, a zeneipar ördögeiről, az önmegvalósításról, a farkasmaffiáról (amiben még lett is volna lehetőség), és a végén mindezekről szólt is valamilyen szinten, csakhogy… a végén igazából az egyikről sem szólt. Mert a végén kaptunk valami színes-szagos-zenész maszlagot, aminek se füle, se farka, igazából minden random módon történik, és valahogy senki motivációja sem fekszik.
Igazából ebből még lehetett is volna nézhető film, ha a gubancos sztori tele van jó ötletekkel – mert azt tisztázzuk, hogy a Vaiana sem nagy szám, de a zene meg a poénok eladják –, itt viszont azok sem hemzsegtek. Még az elején volt egy-két jó dolog (a birkák, akik a saját gyapjukból készült pulcsit hordják azért elég beteg), de ez kevés volt ahhoz, hogy emlékezetessé tegye a filmet.
Ráadásul minden – tényleg minden – poén arra megy kis, hogy mindenki síkhülye. Nem vicc – az egyedüli kivétel talán Darma, akinek igazából nem sok célja van a filmben, de legalább van némi sütnivalója. De mindenki más egyszerűen valami borzalom – Bodi még mutatott a film elején némi kompetenciát (még az volt az egészben a legjobb jelenetsor), de mindennek abban a pillanatban nyoma veszik, amint elkezd gitározni.
Ha pedig már Darmánál tartunk, azt azért hadd jegyezzem meg, mert azért szúrja a szememet a dolog, hogy a rádiós bemondó testetlen hangját leszámítva ő az egyetlen nő karakter a filmben. Nem vicc – szegény Bodinak még anyja sincs, de még csak nem is utalnak rá, hogy lenne. Miért olyan nehéz női karaktereket írni?
Az animáció amúgy erős közepes – látszik, hogy nem volt olyan nagy a büdzsé, de attól még a képi világ élvezhető. Viszont a karakterdizájnok már kicsit csípték a szememet – a masztifok jók, a birkák (vagyis inkább birka, hiszen gyakorlatilag mind ugyanúgy néz ki) elmennek, a farkasok, okék, de gyakorlatilag mindenki más fogpiszkáló. ANgus Scattergood szó szerint olyan gagyi, hogy az már nekem fájt. A zene sem túl emlékezetes – igazából nem is volt benne túl sok –, viszont legalább Puskás Peti imádnivaló lelkesedéssel hozta Bodi figuráját.
Nem akarom azt mondani, hogy a Rock Csont rossz film lenne – inkább olyan erős közepes – csak… nem az én korosztályomnak való. Nagyon nem az én korosztályomnak való. De a gyerekek, mondom, élvezték.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback