Oldal kiválasztása

Ismét eljött az évnek azon időszaka, amikor értelmes élőlényként fejünket valami kemény felületbe ütögethetjük egymás után legalább százszor – avagy tovább evezve Amaz Nagy Szürkeség vizein eljutottunk A sötét ötven árnyalatáig. Orlissa tavalyelőtt frappánsan összefoglalta, mi is a baj az első résszel, a második felvonás kitárgyalásának nemes feladatát pedig ezúttal én vállaltam. Hogy én mekkora szadista vagyok – és hál’ Istennek nem olyan szempontból, mint Christian Grey.

A cselekmény Christian (Jamie Dornan) és Ana (Dakota Johnson) különválása után göngyölődik tovább. Míg Ana látszólag éli tovább az életét, Christian az ő hiányától szenved és fel is veszi újra a kapcsolatot a lánnyal, ami nemkívánatos ajándékok és egy meglepetés vizit formájában elevenedik meg. Ana rövid időn belül újra Christian villájában és ágyában találja magát, bálba meg hajócskázni járnak, egyszóval nagy az öröm, a bódottá’ meg az ostorpolírozási kedv. Ám mindez csak addig tart, amíg be nem toppan két misztikus nőszemély, akik kötelező jelleggel megkavarják a lecsót – egyikőjük Leila (Bella Heathcote), Christian korábbi kuncsaftja, a másik pedig Elena Lincoln (Kim Basinger), akivel Szürke úr bizniszel. Vajon kibírja-e álompárocskánk kapcsolata eme megpróbáltatásokat?

Hol is kezdjem? Az a legnagyobb bajom a Szürkével, meg a Sötéttel is, hogy külsőre olyan, mint egy nagyon szépen és gondosan becsomagolt karácsonyi ajándék, de ha lebontjuk róla az ötezer réteg cukormázat, olyan szinten bűzlik, hogy ezt már a légy is elkerülné. A sztori a hétmilliárdszor látott „kiscsaj megjelenik a macsó életében és kezesbáránnyá alakítja”-kliséhalmazból merít, amit jó sok, romantika címén eladott bántalmazással és érzelmi manipulációval, valamint a szintén falsul bemutatott szadó-mazóval próbál feldobni. Ez már az első részben sem sikerült, és az emiatt kialakuló arcbatenyerelős érzés a második filmben csak fokozódik. A romlott hab a romlott tortán a színészi játék: nem tudom, hogy Jamie Dornannel mi a szentség történt a forgatások során, de vagy olyan kifejezéstelen arccal nyomja, hogy az már a nézőnek fáj, vagy átesik a ló túloldalára és egy brazil szappanopera színészt meghazudtoló módon vergődik az ágyban rémálmot színlelve. A mély, lelkizősnek szánt jelenetek pont miatta nem működnek, mert egyszerűen kizökkentően pocsék a teljesítménye.

Összesen három apró dolgot tudok pozitívumként felhozni A sötét ötven árnyalatával kapcsolatban. Az első az elénk táruló látvány, és itt most nem a főszereplők meztelen testére gondolok. Az álarcos bál, valamint Christian szülinapi partija mind rendkívül ízléses, sőt, kifejezetten szép – Ana testhez simuló ruhája és a maszkja hihetetlenül gyönyörű, valamint a vége felé az a jelenet a virágokkal feldíszített kis épülettel meg a tűzijátékkal nagyon hangulatos. A második Dakota Johnson, aki kollégájával ellentétben legalább próbálja kihozni a maximumot a karakteréből, ám emiatt még elszomorítóbb végignézni, ahogy Anát szép lassan beszippantja a Nagy Szürkeség. Végül pedig talán a legnagyobb örömömre az szolgál, hogy már csak egy film van hátra ebből a csodálatos trilógiából.

A sötét ötven árnyalata nem tudott meggyőzni – továbbra is ugyanolyan felháborítóan rossz üzenetet közvetít a Nagyvilág felé, mint a kistestvére, minősíthetetlen színészi játékkal, és olyan szexjelenetekkel körítve, amik még csak nyomokban sem tartalmaznak szenvedélyt.

Szerző

Misplaced
Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.