Edith Pattou: Északfi

„Ha maradt valami varázslat a világban, az egészen biztosan északon rejtőzik, olyan helyeken, ahová az emberek nem juthatnak el.”

Az Északfi egy csodálatos mese, és igazi téli olvasmány. Ugyan már csak egy hajszál választ el minket a tavasztól, de azért még nem késő rááldozni egy-két napot. Jelentem, megéri.

Létezik egy babona, miszerint azok a gyermekek, akik észak felé fordulva jönnek a világra, felnőve messze kóborolnak az otthonuktól. Rose édesanyja még maga előtt is taagdni próbálja az igazságot, és retteg attól, hogy északi lányára magányos, jeges halál vár, ha követi a sorsát. Egy nap egy hatalmas fehér medve bukkan fel a házukban, és egy alku részeként magával viszi a lányt egy távoli kastélyba. Rose szobájában éjszakáról éjszakára egy rejtélyes, néma idegen bukkan fel, akit sohasem láthat. Ám a lányon erőt vesz a kíváncsisága, és ezzel szörnyű bajt okoz, így hosszú útra kell indulnia, hogy betölthesse valódi sorsát.

Az Északfi olyan, akár a Szépség és a Szörnyeteg meséje némi sötét bűbájjal fűszerezve, mégis nagyon eredeti. Ha valaki otthon van az északi népmesék világában, akkor is ismerősnek találhatja a történetet – nem véletlenül, ugyanis a Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól című norvég népmese újragondolása. Bevallom, hogy én korábban nem ismertem ezt a mesét, de szerencsére magyarul is könnyen hozzáférhető.

Személy szerint oda meg vissza vagyok az északi hangulattól, van ezeknek a történeteknek valami nagyon egyedi, varázslatos hangulata. Ettől fogva nyilván nem is kérdés, hogy nagyon megtalált ez a könyv. A történet végig fenntartotta az érdeklődésemet, beszippantott, és külön említésre méltó, hogy a végén nem oldódott meg minden egy csapásra. A szereplők ugyan nem kerültek fel kedvenceim dicső listájára, de szerettem őket. Több narrátorunk is van, ennek is köszönhető, hogy olyan könnyű őket a szívünkbe zárni. És persze az sem az utolsó szempont, hogy így Rose távozása után is bepillantást nyerhetünk a családja életébe, sőt, még az ellenségébe is. Rose hála az égnek igazán tökös hősnő, aki tényleg a kezébe vette a dolgokat ahelyett, hogy hazament volna sírdogálni. A legizgalmasabb szereplő meglepetésemre nem a fehér medve volt – persze ő sem unalmas -, hanem a Trollkirálynő, azaz a főgonosz. Nem akarok túl sokat elárulni róla, de pont azáltal lesz még aljasabb, hogy az írónő mélységet és emberi vonásokat ad a karakterének.

A könyvben van néhány illusztráció, aminek egyrészt örültem, mert vannak köztük igazán szépek, másrészt meg annyira nem is jöttek be, mert nem valami pontosak. Sajnos bizonyos, látszólag kicsi eltérések mindent elrontanak, pl. Rose haja a szöveg szerint sötétbarna, a képeken mégis mindig szőke. Lehet, hogy nem kéne ezen kukacoskodnom, de nem szeretem az ilyen illúzióromboló dolgokat. Ennél jobban csak az elírások ábrándítanak is, és sajnos abból is volt bőven. Persze ez nem az írónő hibája, de nem hiszem el, hogy lehet így könyvet kiadni. Azért az írásjelek hiánya vagy a betűcsere elég feltűnő hibák.

Szóval az említett kisebb hiányosságok ellenére ez egy nagyon hangulatos, magával ragadó és emlékezetes történet. Biztos, hogy jövő télen is le fog kerülni a polcomról.