Oldal kiválasztása

Bár hozzá vagyunk szokva a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”-hoz, a tündérmesék eredeti – már ha mondhatok ilyet – verziói messze nem voltak bájosak. Ezek sötét, rémisztő történetek, olyan elemekkel, amiket manapság lazán a horror kategóriájába sorolnánk. És pont ez az, amire a Grimm emlékeztetni próbál minket, több-kevesebb sikerrel.

A tizenkilencedik század elején járunk, a francia megszállás alatt lévő Németországban, ahol a Grimm-fivérek, Wilhelm (Matt Damon) és Jacob (Heath Ledger) messze földön ismert boszorkány- és démonvadászok. Csakhogy van egy kis csavar a történetben: boszorkányok és démonok – elméletileg – nem léteznek. A srácok ugyanis csalók, akik azzal keresik a kenyerüket, hogy az országot járva mindenütt elhintik, hogy a helyet valami természetfeletti lény terrorizálja, aztán felajánlják szolgálataikat, hogy jó pénzért elkapják a szörnyeteget – amit meg is tesznek, egy látványos „showműsor” keretében. Csakhogy amikor egy kis német faluban rejtélyes körülmények közt az erdőbe veszik tíz kislány, felmerül a gyanú, hogy valaki a Grimmek módszerét utánozza. Ezért hát a terület helytartója, Delatombe generális (Jonathan Pryce) elfogatja a Grimmeket és jobbkezével, az olasz kínzómester Cavaldival (Peter Stormare) az eltűnések színhelyére küldi őket, hogy elkapják az elkövetőket. De mi van, ha most az egyszer valódi mágiába botlottak bele?

A film nagy erőssége, hogy egy kicsit – valóban csak egy kicsit, pár jelenetet leszámítva a korhatár nem igazán lépi át a tizenkettes karikát – a horror irányába tolja a tündérmeséket, tisztelegve egy cseppet azok eredetije előtt. Ezzel egyidőben viszont nem felejt el humoros lenni, aminek hála számos kis tündéri, idióta poén került a filmbe, egész kellemes kis elegyet alkotva. És a legjobb az egészben, hogy teszi mindezt úgy, hogy egy halom mesés utalást tesz – össze sem tudnám számolni, hogy mennyit, és ezek közt van, ami humoros, van, ami ijesztő.

És ezek a tündérmesei utalások szépen összeszövődve adják a film intertextualitással átszőtt fő narratíváját – a lányok ugyanis sorra tűnnek el továbbra is, és mindegyik esetben visszaköszön egy-egy mese, így a végére már összefonódik Aranyhaj, Hófehérke, Csipkerózsika, Hamupipőke, Piroska, és még ki tudja, hány mese, hátborzongató elegyet adva.

A srácok is jók, szépen keveredik a testvéri szeretet a régi vétkek okozta, be nem gyógyult sebekkel, amihez még hozzájön, hogy alsó hangon mindketten ugyanarra a nőre hajtanak – Angelikára (Lena Headey), aki a vezetőjük lesz az erdőben, amiben a lányoknak (köztük Angelika két húgának) nyoma veszett. Minderre pedig Cavaldi teszi fel a pontot, aki, foglalkozása ellenére, egy kifejezetten vicces és kedvelhető karakter. Illetve még kénytelen vagyok megemlíteni a Monica Belucci alakította gonosz királynőt, aki ugyan nem kap túl sok teret, de attól még a hideg futkározik tőle az ember hátán.

Ugyanakkor viszont valami nagyon hibádzik a filmmel. Jó, az egy dolog, hogy a gagyi CGI (hát igen, 2005-höz képest elég gagyi) miatt több „rémisztő” jelenet is nevetségesnek hat (nem tudom, mit szívhatott az, aki kitalálta, hogy az egyik gyerekből legyen sárból gyúrt mézeskalács-figura). Az meg egy másik, hogy kicsit valahogy szétesik a narratíva. Mert bár érdekes, hogy milyen mesés utalásokat hoznak be a késztők, meg hogyan viszonyulnak egymáshoz a szereplők (főleg a német-francia ellentét miatt), valahogy attól kezdve, hogy megérkezünk az erdőbe, kicsit ellaposodik az egész, és a néző bizony egy idő után unni kezdi – és ezért a finálé sem üt akkorát, mint üthetne. De azért a zárókép elég ütős.

Nagyon szeretném szeretni ezt a filmet – mert amit a tündérmesékkel tesz, az valóban zseniális – de valahogy nem megy. Hiányzik belőle az a bizonyos plusz, ami összefogná, és igazán lehengerlővé tenné. De így csak lagymatag popcorn-mozi.

Szerző

Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.