Egy makulátlan elme örök ragyogása

Korábban is hallottam róla, hangulatom is volt hozzá, nem tudtam róla semmi konkrétat, csak hogy meg akarom nézni. És a minap úgy döntöttem, ez lesz az az este, amikor ez a film sorra kerül.

Joel Barish (Jim Carrey) egy kifejezetten unalmas, magát is vállaltan unalmasnak és szürkének tartó férfi, akivel soha nem történik semmi. Ha kérik, hogy meséljen magáról, mindig azt mondja, hogy nincs mit, mert minden napja ugyanolyan, semmi érdekesben nincs része. Egy nap azonban találkozik a szöges ellentétével, Clementine Kruczynskival(Kate Winslet), aki bolondos, mindig más színű a haja, hirtelen és szeszélyes, csak a mának él, és legnagyobb félelme, hogy nem használja ki eléggé az élet minden pillanatát. Úgy hozza a sors, hogy egymásba szeretnek, és összeköltöznek. A kapcsolat izgalmas, mindig vidám újdonsága után azonban egyre jobban előjönnek az ellentétek, vannak, amikben soha nem tudnak megegyezni, rengeteget veszekszenek. Egy durvább szócsatájuk után Clementine-nak annyira eldurran az agya, hogy Dr. Howard Mierzwiak (Tom Wilkinson) klinikája felé veszi az irányt, és kitörölteti emlékeiből Joelt. Mikor ezt a férfi megtudja, annyira megbántva érzi magát, hogy ő is erre határozza el magát: végleg kitörölteti emlékei közül a lányt. Az eljárást éjszaka végzik a lakásán, mikor alszik, és ahogy törlődnek az emlékei, mindegyiket újra és újra átéli, ezáltal pedig rádöbben, hogy bármennyire is dühös, túl kedves neki Clementine emléke, és megpróbálja az elméjébe elrejteni, megvédeni, elmenekülni a törlő program keze elől.

Elsőként beszéljünk a színészi játékról, ami pont attól fantasztikus, hogy két ikonikus színész tipikus szerepeit felcserélték. Míg Winslet mindig hűvös, jól nevelt nőt játszik, Carrey pedig végig idétlenkedi az egész játékidőt, itt pont fordítva történik, így adva igazán jó lehetőséget a művészeknek, hogy nem csak egy arcuk van, hogy tényleg értenek a szakmájukhoz.

Ami viszont tényleg viszi a prímet, az a képi világ. Joel álomszerű emlékei, a trükkök, amikkel elérik, hogy érezzük, a gép szívja el, radírozza az emlékeket, hiába próbálnak elmenekülni. Nagyon egyszerű, mégis látványos elemekkel dolgozik, minden részlet nagyon finom és érzékenyen kidolgozott, pont ettől lesz olyan érzelmes és tragikus.

A történet maga nem túl bonyolult, lecsupaszítva a tényleges cselekményre alig történik valami, de az emlékek világa pont ettől lesz olyan izgalmas, és egyenrangú (vagy fontosabb) lesz a valós eseményekkel. Érezzük, hogy mi a hangsúlyos, ezért kicsit olyan, mint az élet. Akármi történik, mindig a belső érzelmek lesznek a fontosak, hogy bennük az adott élmény milyen nyomot hagy, hogyan éljük meg.

Nagyon tudom ajánlani, habár nem egy könnyed, agykikapcsolós szórakozás, de nem is az a nagy csattanós, hatalmas jelentéstartalmat hordozó mű, de mindenképpen szép történet, a látvány pedig mindent visz!