A Marvel ismét betámadja a tévék képernyőjét, ezúttal a Foxon, méghozzá valami egészen… nos, talán az „őrült” az ide leginkább illő szó.
David Hallert (Dan Stevens) hat évvel ezelőtt paranoid skizofréniával diagnosztizálták, azóta egy elmegyógyintézet csöndes, jóakaratú, ámde problémás lakója, aki próbálja megérteni a világot látomásai és a „hangok” tengerén át. Aztán egy napon új beteg érkezik az intézetbe, a bájos Sydney (Raxhel Keller), akin David szeme rögtön megakad, és bár a lány nem engedi, hogy bárki is hozzáérjen, hamarosan járni kezdenek. Hetekkel később azonban, amikor Sydet kiengedik, David mégis megcsókolja őt – borzalmas események sorozatát indítva el, amik folyamán David barátja, Lenny (Aubrey Plaza) meghal, David pedig kikerül az intézetből, egyenesen egy kormányügynökség karmai közé, akik tudni akarják, mi is történt valójában az intézetben. David ugyanis nem egy egyszerű férfi – hanem egy hatalmas erejű mutáns, akkor is, ha ezzel ő nincs tisztában.
Nehéz helyzetben vagyok mivel most, így a cikkem harmadik bekezdésében, igazából még fogalmam sincs, mit írhatnék erről a sorozatról – nem azért, mert nincs véleményem, se nem azért, mert rossz lenne, hanem mert ezt inkább nézni kell, nem pedig dumálni róla. De azért, hogy mégiscsak legyen ebből egy cikk, talán kezdjük az elején…
A Marvel-univerzumban David Haller, kódnevén Légió, Charles Xavier balkézről született fia, akit az anyja egyedül nevelt. Hatalmas erejű mutáns, gyakorlatilag bármire képes – legalábbis ezt olvasom az enciklopédiában, mivel személyesen még nem sok dolgom volt a karakterrel –, azonban képességeinek használata új „ének” létrejöttével jár, akik saját testben manifesztálódnak, és akiket Davidnek néha le kell vadásznia, hogy visszaolvaszthassa őket magába. Tehát tulajdonképpen az a paranoid skizofrénia-diagnózis nincs is messze a valóságtól.
Ami magát a sorozatot illeti – nem vicceltem, őrületes. Abban az értelmében is, hogy jó, és abban is, hogy olyan mintha egy elmebeteg álmaiba csöppentünk volna bele. A narratíva folyamatosan ugrál az idősíkok közt, de nem csak ilyen flashback-szinten – sőt, még a Tökéletes trükk idővezetési csomóit is túlszárnyalja –, hanem úgy, hogy igazából azt sem tudhatjuk, hogy amit éppen látunk, az a valóság, vagy valamiféle látomás – van például egy jelenet, amiről később kiderül, hogy David egy emlékének lenyomata, amin belül Sydney szól hozzá, pedig a lány az emlék keletkezésekor ott sem volt.
Ennek hála minden bizonytalan – nem tudhatjuk, mi a valóság, sem azt, hogy ki a valós személy, és ki David agyának szülötte (ez például Lenny esetében nagy kérdés). Az pedig egy végképp nagy kérdőjel, hogy kik szálltak rá Davidra, valamint az is, hogy mennyire ismertek a különleges képességgel bíró emberek ebben a világban – bár az tény, hogy az ügynökök a mutáns szót használták.
A történet víziószerűségéhez még nagyban hozzájárulnak a díszletek, a kellékek és a jelmezek is – a széria nagy általánosságban egy hatvanas évekbeli/kortalan atmoszférával dolgozik, ami főleg a ruhákban, a színsémákban, és az intézet belső terében nyilvánul meg (íves falak, letisztult formák, stb.), ezt viszont megzavarják olyan dolgok, mint az ügynökök jegyzetfüzetbe oltott, hipermodern tabletje. Szóval a világ, amiben a történet játszódik, kellően egyedi.
Az első rész viszont több kérdéssel zárul, mint amennyivel nyit – semmiben sem lehetünk biztosak, minden zavaros, minden izgalmas. Az ember szinte senkiben sem bízhat meg, ugyanakkor megvan benne a vágy, kötődjön például Sydneyhez. Összességében tehát rendesen összezavart az első rész, viszont éppen elég erős volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet a folytatás iránt.Ügyes húzás, Marvel, ügyes húzás…
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.