Oldal kiválasztása

Mindig is szerettem az életrajzi drámákat, így az ilyenekkel alapból könnyű levenni engem a lábamról, ám a Jackie-nek sikerült még a megszokottnál is magasabbra tennie a lécet.  Más szóval érik Natalie Portmannek az a második Oscar – mondjuk nem is számítottunk másra.

Egy héttel John F. Kennedy (Caspar Phillipson) meggyilkolása után özvegye, Jackie Kennedy (Natalie Prtman) egy újságírót (Billy Crudup) a massachusettsi udvarházban, ahol meghúzta magát a világ elől. A First Lady már az ajtóban egyértelművé teszi, mit vár el: a saját verzióját kívánja előadni a történetnek, azt, ahogy szeretné, hogy az emberek a férjére emlékezzenek, és ha a cikk nem úgy hangzik, ahogy neki tetszik, akkor át fogja írni azt. Az újságíró ebbe bele is egyezik, és így megkezdődik az interjú, ami egyszerre tárja fel Jackie lelkének mélységeit és ad lehetőséget a nőnek, hogy ő maga határozza meg, hogyan emlékszik rá és férjére a történelem.

A Jackie nem kifejezetten közönségfilm – nem olyan könnyen emészthető, mint mondjuk a Számolás joga –, inkább hajlik a művészfilmek felé, hála a rengeteg közeli felvételnek és egyéb hatásfokozó elemnek, amitől a film szinte már látomásszerű lesz. És mindezt gyönyörűen csinálja! Hála a rendezésnek és Natalie Portman csodás játékának, minden egyes jelenet a néző csontjáig hatol, berántja őt a történetbe és nem ereszti – mintha mi is ott ülnénk a kocsiban, amikor eldördül az a bizonyos lövés. (Nem nagyon szoktam elérzékenyülni filmeken, de a Jackie alatt nagyjából háromszor majdnem elsírtam magamat.)

A történetvezetés nem lineáris, hanem három idősík közt lavírozunk: egyrészt ott van az interjú Massachusetsben, ami elhelyezi Jackie-t a megbízhatatlan narrátor szerepében (vagyis bármit is látunk, nem hihetjük el teljes bizonyosággal), ezt követi a Fehér Ház 1961-es, a televízióban leadott, Jackie által vezetett körsétája (a különbség a naiv és félszeg First Lady és a tragédiát feldolgozni próbáló, a helyét kereső özvegy közt döbbenetes), valamint JFK halálának és temetésének nagyjából kronologikus, részletes bemutatása – nagyon fontos itt a „részletes” jelző, hiszen nem véletlenül kapott 16-os korhatárbesorolást a film –, mígnem a jelen és a múlt végül egybefolyik.

Jackie a megrendült nő. Jackie nem találja a helyét. Jackie erősebb és makacsabb és elszántabb, mint bárki gondolná. Férje halálát követően első gondolata az, hogy megőrzi annak emlékét, ezért rögtön ahhoz az elnökhöz fordul, akit szintén meggyilkoltak hivatali ideje alatt, és emlékszik is rá a nép – Lincoln temetésén alapozza JFK temetését (eddig, Kennedyvel együtt, összesen négy amerikai elnök lett gyilkosság áldozata). A búcsúszertartás szervezése mellett pedig gyermekeinek is gondját kell viselnie és a Fehér Házból ki kell költöznie, miközben az élet nem áll meg, és a következő elnök már el is foglalta az Ovális Irodát. Ráadásul Jackie-nek mindezt úgy kell átvészelnie, hogy legkisebb gyermekét alig pár hónappal korábban veszítette el.

Nem tudom, mi egyebet mondhatnék még erről a filmről – a Jackie kifejezetten az az alkotás, amiről nem beszélni kell, hanem látni. Lehengerlő, katartikus élmény, ami csodás módon tiszteleg egy tiszteletre méltó, nagyszerű asszony előtt, anélkül, hogy felesleges dicsfénybe vonná alakját.

Szerző

Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.