Sosem árt az a gamernek ha a sok MMO után kicsit visszatér a solo üzemmódhoz, főleg akkor ha az egy jobb horrorjátékot takar. A The Evil Within anno már csak a leírással is megtudott győzni, hogy ezzel bizony játszani kell, és az élmény nem is maradt el. Hölgyek is hímek, helyeket elfoglalni a villamosszékben, mert kezdődik a felvillanyozó fejlesztés elmerobbanás módra.
Történetünk főhősét Sebastian nyomozót és társait, Josephet és Kidmant egy bizarr esethez hívták ki a helyi elmegyógyintézetbe. Sok páciens és rendőr halt meg itt nagyon véres és szinte már emberfeletti módon, és amikor azt hinnénk, hogy ennél már nem lehetne bizarabb, megjelenik egy fehér köpenyes, sebekkel borított alak, és Seb egy teljesen más helyen találja magát bizarr élőholtakkal és még bizarabb helyszínekkel körülvéve. Pár ember, aki hozzá hasonlóan még életben van és úgy-ahogy józannak mondható (ezek közül a legfontosabb a Leslie nevű fiú) segítségével próbálja Sebastian megtalálni a kiutat ebből az szó szerint elmebeteg útvesztőből, amit olyan jóra alkotott meg
a fő gonosz, hogy őmaga is csapdába esett.
Eléggé vegyes értékeléseket olvastam erről a Bethesda által kiadott játékról, és sajnos mind a pozitív, mind a negatív kritikákkal egyet kellett értenem: a játékmenet tényleg pazar a helyszínektől kezdve a csapdákon át a remek fegyverarzenállal bezárólag. A kissé ingerszegény közelharc miatt (miért kell eldobni a láncfűrészt?!) húztam a számat, de ezt azért valamennyire kompenzálta shotgun, az agony crossbow és csípős lőszerei, valamint a kivételesen hasznosnak mondható Sneak Kills (utoljára a The Last of Usban vettem
hasznát). Ahhoz képest, hogy sokan mondják, hogy milyen kevés a lőszer és a gyógyszer a játékban, annak azt tudom üzenni, hogy itt nem szabad Rambo módjára rontani az ellenfélnek, hanem tényleg be kell célozni, headshot – és ha még az sem elég, akkor fellehet gyújtani is a túlontúl aktív támadót.
Tehát a játékmenttel nincs gond, ellenben a szereplők tényleg nem a legjobbak: Sebastian akármennyire is jó főhősnek, egy tipikus morcona, alkoholistává lett nyomozó, aki éppen csak magán nem tud segíteni. Joseph az még úgy okés – a vele kapcsolatos húzás remek lett -, Kidmant ellenben hagytam volna abban a tartájban megfulladni. Eleve nem volt szimpatikus a csaj, de amikor bántani akarta Lesliet, és ténylegesen elment addig, hogy egy társát bántsa, akkor végleg megutáltam. Persze van oka rá, hogy miért kell szegény
kis albínónkat megölnie, de az egy másik könyvgerinc. Dr. Jimenez pedig szintén hozza a kötelező tenyérbemászó szemétláda szerepét, de annál egy fokkal sem többet.
Akik talán a legjobbra sikerültek az a fő gonosz Ruvik és a már sokat emlegetett Leslie: ha mondhatjuk úgy, hiába szenvedtek nagyjából ugyanakkora traumát, ők a két véglet. Ugyanis Ruvik egy mániákus, embertelen és kegyetlen személlyé vált, akinek semmi se szent a célja érdekében, addig Leslie megmaradt egy gyermekien ártatlan és kedves, ám túlontúl bizalmatlan személynek, aki valahogy mindenkiből (Kidman kivételével) előhozza a védelmi ösztönt.
Kinézet, hangulat és történet egyvelegében is egy remek összképet ad magáról a The Evil Within és azért a sokszor száraz fogadtatást nem érdemli meg. Jó, néha tényleg vannak nehéz, szinte lehetetlennek mondható futva gyilkolászások illetve a bossok némelyike is eléggé overpowered, de ez semmit nem vesz el, inkább ad a játékélményhez. Elvégre mégiscsak egy elmebeteg horrorjátékról beszélünk, ahol inkább azon kell csodálkozni, hogy a játékos ép esze megmarad a végére.
A The Evil Within nem a legjobb horrorjáték, de egy nagyon színpompás, és szinte megkerülhetetlen darab ezen a kategórián belül. Van kezdete, vége a és köztes időben sem tudunk egy pillanatra sem unatkozni.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback