Ha karácsony van, akkor Ki vagy, Dokit kell nézni – számomra az utóbbi pár évben ez ugyanolyan hagyománnyá nőtte ki magát, mint másoknak a Bud Spencer-Terence Hill vagy a Reszkessetek Betörők-filmek maratonja. A különkiadások általában valóban tökéletesen megalapozzák az ünnepi hangulatot, ám a The Return Of Doctor Mysterio kilógni látszik a sorból. Ugyan a legutóbbi cikkem megjelenéséhez képest nem kellett sokat várni az újabb részre, mégis csak most írok róla kritikát. Ennek az az oka, hogy sokáig nem tudtam hova tenni ezt az epizódot, és az a legnagyobb bajom, hogy még most is csak nehézkesen megy.
A Doktor (Peter Capaldi) ezúttal New Yorkban kergeti a bajt 1992 karácsonyán, amikor is, saját csapdájába belefutván, a háztetőről lelógva új barátra tesz szert, a nyolcéves Grant (Logan Hoffman) személyében. A kissrác segít a Dokinak kijutni a kutyaszorítóból, és pillanatok múlva a háztetőn találja magát, ahol a furcsa időutazó épp egy masinát készül működésbe hozni egy ékkő segítségével. Grant azonban egy félreértésnek köszönhetően lenyeli a piros kincset, ami által teljesül leghőbb vágya, és szuperhős lesz belőle. A Doktor megígérteti a fiúval, hogy nem használhatja újdonsült szupererejét és azzal magára hagyja. Huszonnégy évvel később azonban újra találkoznak, amikor is Tizenkettes és az előző részben megismert Nardole (Matt Lucas) egy kutatóközpont után nyomoz, ahol egy eddig ismeretlen földönkívüli faj garázdálkodik. Az ügyben érdekelt Lucy Fletcher (Charity Wakefield) riporter is, aki nem mellesleg az immáron felcseperedett Grant (Justin Chatwin) rajongásának tárgya. Így tehát a Doki, Lucy, és a titkos erejét használó, ám álruhába bújt Grant feladata megállítani az agylopó alieneket, mielőtt azok keresztülviszik ördögi tervüket.
A történet első olvasatra elég bugyutának tűnhet – volt már ilyen a széria történetében, ám egyrészt nem mindig lehet spoilerek nélkül jól visszaadni egyes epizódok tartalmát, másrészt pedig látszólag rossz alapanyagból is kerekedhet a végére egy jó sztori. A The Return Of Doctor Mysterio cselekménye, és a benne szereplő karakterek egy az egyben a Superman képregényekből lettek áthelyezve a Whoniverse-be. Számomra ez okozza a rész különlegességét és egyben vesztét, ugyanis nem lehet eldönteni, hogy az írók ezzel a lépéssel kifigurázni akarják az eredetit, vagy épphogy tisztelegnek előtte. Nem tudom, hogy magával a felépítéssel vagy esetleg a színészi játékkal van gond, mindenesetre rendkívül zavaró.
Térjünk is ki a szereplőkre egy picit, mivel ezen a téren van talán a legtöbb probléma. Az időnként Szellemként parádézó Grant annyira szürke, hogy még árnyalatok sincsenek a jellemében (kivéve talán a másodállását), Lucy gyakorlatilag az első mukkanásától az utolsóig rém idegesítő, a főgonosz meg már említésre sem méltó. Egy Doctor Who részben sem láttam még ennyire hanyagul kivitelezett ellenfelet! Két dolog van, ami megmenti az epizódot a teljes csődtől: az egyik a Doki-Nardole páros, akik üdítően komikusak (Nardole még mindig olyan kis cukin esetlen), valamint az a tény, hogy a sztori hozza a képregények világát mind hangulatilag, mind látványilag.
A The Return Of Doctor Mysterio nem lesz a kedvenc karácsonyi epizódom. Ez önmagában nem baj, viszont kár érte, hiszen sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a bő egy órából. Legalább az új évadig nem kell már sokat várni – az IMDb szerint egészen pontosan csak április 15-éig.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback