„Miben akar ön, az első lenni?”
Az ötvenes évek Amerikájában, három fekete nő dolgozik a Nasa-nal, abban az űrkutató programban, mely csiga tempóban, örök másodikként próbálja botladozva követni a Szovjetunió hatalmas eredményeit. Hamar körvonalazódik, hogy egy olyan világba csöppentünk, ahol a feketék bizony a busz hátuljában utaznak, ahol a fekete létezés is már-már felér egy bűncselekménnyel, mindenből van színes bőrűeknek és fehéreknek fenntartott, a kávétól kezdve az utcai ivókúton át a könyvtárban elszeparált részlegig. Egy szóval, az, hogy három fekete nő lelkiismeretes munkája tette lehetővé, hogy az USA embert küldjön, és bizony épségben le is hozzon az űrből, az igencsak hihetetlenül hangzik.
Valószínűleg bőven fel van spékelve ez a film csodás elemekkel és sokkal nehezebb volt ez annál igazából, még annál is, mint ahogy a film azt bemutatja, de egyszerűen döbbenetes társadalmi viszonyokat láthatunk. Hallottunk már az akkori kirekesztésről, megaláztatásokról, de a filmvásznon viszont látni és találkozni vele még letaglózóbb volt, mint hittem. Én el se tudom képzelni, mit is tettem volna egyes fekete emberek helyében, mikor ennyi igazságtalan rosszalló tekintet, és megvető pillantás szegeződik minden nap az emberre. Ám a három hősnőnk, Katherine (Taraji P. Henson), Dorothy (Octavia Spencer) és Mary (Janelle Monáe ) egy pillanatra sem adják fel. Bár kezdetben bizony tűrnek, meglapulnak, és azt használják, amit nem tudnak elvenni tőlük, amit nem tudnak felcímkézni, és ami, ha egyszer megcsillog, azt nem lehet letagadni, vagy elnyomni, az pedig az elképesztő tudásuk.
Katherine a fő zseni, a keze néha nem tudja követni az agya hihetetlen tempóját, ezért ő van a legmagasabb pozícióban, ő rajta áll vagy bukik John Glenn (Glen Powell) útja, és hazatérése. Mary a kissé szabad szájú, aki rendíthetetlenül küzd a saját jogaiért, voltaképp azért, hogy tovább tanulhasson, elképesztő kitartása pedig eredményt is hoz. Dorothy pedig az örök optimista, alkalmazkodó, miközben tovább fejleszti magát és a körülötte lévőket. Ki kell, emeljem Jim Parsont, mint Paul Staffordot, aki sajnos nem teljesen tudta levetkőzni a jól megszokott Sheldonos mozdulatait, vagy mimikáit. Jó pár pillanat volt, amikor olyan tekintettel nézett Katherin-re, mint aki épp mondani akarja, hogy „Az az én helyem” Azért is volt nehéz dolga, mert egy Sheldonhoz hasonló, számoló zsenit és mérnököt kellett alakítania, akinek szinte ugyanolyan visszahúzódó, szigorú jellemvonásai és ezáltal merev testtartása és mozdulatai is vannak.
A film nemtől és színtől független motivál, bíztat és nagyon fontos értékeket közvetít. Örülök, hogy a mai világban van egy film, ami megmutatja a kirekesztettek szemszögét, az ő, amúgy ugyanolyan békés és normális minden napjaikat. Azonban nem szabad átesni a túloldalára. Az egyetlen ellen érzésem az volt, hogy mintha az összes jelen lévő fehér személy totálisan idióta, vagy épp a posztjára teljesen alkalmatlan, ami lehet, hogy így volt, de talán kissé túlzásba vitték, hogy mindent a fekete csodabogaraink oldanak meg, főleg, amikor Dorothy egy szál könyvtári könyvből tanulja meg programozni a legújabb IBM számítógépet, ami akkoriban nem volt kis szó. Szóval egy kicsivel több egyensúlyt igényeltem volna fehér és fekete közt, hogy annak ellenére, hogy amit a fehérek műveltek akkoriban a feketékkel az tűrhetetlen volt, de ne tudjunk oldalt választani, vagy legalábbis ne biztassanak rá.
Összefoglalva: Egy rettentően érdekes és jó élmény volt. Az új képek mellé a régi felvételeket is bevágták, így kölcsönözve némi dokumentum film hatást. Hihető és nagyon erős üzenetekkel bírt, egy kicsit túlcsorduló fekete sajnálás mellett, miközben végig szem előtt marad az igazság, a kitartás és az, hogy teljes mindegy az ember neme, bőrszíne, csak a képességei a hozzáállása, a társa tisztelete, és a másik emberrel való közös munka eredménye számít, az, amit együtt értek el.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
