Tudom, hogy a múltkor még azt mondtam, megelégszem egy jó lezárással – csak legyen szép kerek a sztori –, és nem kell második évad, de ezt most visszaszívom. Ezek után igenis kell a folytatás!
Evie, kissé csalódottan, miután Xavier nem tartott vele, elindul Izlandra, a repülőn pedig találkozik egy sármos orvossal, Grahammel (Elliot Knight), akivel a leszállás után is folyton összesodorja a sors. És bár Evie folyamatosan ismételgeti, hogy ez az utazás most csakis róla szól, még ő sem tudja tagadni a kettejük közti vonzalmat. Jesse az elkábított Xaviert padlógázzal dél felé viszi, hogy nyélbe üthessék Xavier találkozóját a NASA fejével, ám ennek persze az lesz a vége, hogy letartóztatják őket. Timothy – miután közölte a hatósággal, kit is kell keresniük – teljesen kikészül attól, hogy a Földnek lehet nemsokára vége –, hogy előbb beszív az új főnökével, aztán pedig hirtelen felindulásból alapít egy bandát Hankkel. Mindeközben a CyberMartnál Dreidre hirtelen betilt minden cukros üdítőt, ami arra sarkallja Kareemát, hogy titkos üdítőbárt nyisson.
Jó volt ez az epizód, ám mégis űrt hagyott bennem – egyfajta borzalmas hiányérzetet, hogy ez így nincs jól –, mert volt is lezárás, meg nem is. De előbb nézzük az egyes szálakat!
Xavier eléggé mellékvágányra került a héten: láthattuk Jesse közös ámokfutását, aztán jött a sitt – pár kifejezetten vicces jelenettel –, aztán már el is került a zsenikhez, akik az aszteroida ellen küzdenek. És itt, ezen a ponton Xavier gyakorlatilag révbe ért – elérte azt, amit a pilot óta akart, komolyan veszik, kíváncsiak a véleményére –, azonban a történetének mégsincs vége. Hiszen mi lesz az aszteroidával? Még négy hónap van a becsapódásig, mi fog történni ez idő alatt? Ez az, amire a sorozat nem ad választ – legalábbis ebben az évadban.
Evie-nél ezzel egyidőben a saját út megtalálására került a hangsúly: a lány csak azért is elment megnézni az északi fényeket, mert ő így akarta, és bár ott volt vele végig a kísértés Graham személyében (aki cuki, meg helyes, meg minden, de utálom, mert minek?), ő mégis végig kitartott. Otthagyta a munkáját és elkezdett újat keresni, amikor pedig nem tetszett neki a felkínált állás, mert megszólalni, és a végén megtalálta álmai munkahelyét is. De ennek persze ára van, és számára ez az elválás Xaviertől.
És itt jön az egész tragédiája: Evie és Xavier hatalmas utat tettek meg együtt, jobbá tették a másikat, túlléptek saját korlátaikon, és megérdemelnék, hogy együtt maradhassanak – ám úgy néz ki, mégsem ez a sorsuk. Most külön utakra szólítja őket a sors, és ez elszomorít, de talán ez a világ rendje. Talán nekik ennyi volt megírva, hogy előrébb lendítsék a másikat, és talán rendben is van ez így. De ettől még fáj. (És ezért is kéne még egy évad, hogy ismét egymásra találhassanak – szóval légyszi-légyszi.)
Mellettük persze a többiek is fejlődtek: jó, Kareema nem olyan sokat – erre példa az üdítőbár –, de Hank és Dreidre, minden furcsaságuk ellenére egymásra talált, Timothy is rádöbbent, hogy merészebben kell hozzáállnia a dolgokhoz (amúgy állítom, hogy ő fejlődött a legtöbbet), és valahogy mindenki története többé-kevésbé, már amennyire az élet engedi, happy endre futott ki (ha nem számolunk az aszteroidával).
Szóval igen: itt a vége, és mégsem. Mert ez így szép és kerek a maga módján, de akkor is kevés – ezt a mesét még tovább kell mondani! Tudni akarom, hogy mi lesz még ezekkel a karakterekkel! Kell még egy szezon! De ha ez nem történne meg… szép volt ez a tizenhárom rész, az, ahogy a könnyed, önfeledt humor összefonódott a nagyon is mély mondanivalóval. Szóval… ki vádolna azért, ha többet akarok?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
