Nem sok sorozat reklámozza úgy magát, hogy folyamatosan arra buzdítja a nézőt, hogy kapcsoljon el, mert a történet úgyis csak le fogja lombozni, ám a A Series of Unfortunate Events, vagyis A balszerencse áradása pontosan ezt teszi.
A Baudelaire testvérek – a feltaláló Violet (Maline Weissman), a könyvmoly Klaus (Louis Hynes), és a borotvaéles fogakkal rendelkező, tipegő Sunny (Presley Smith) – boldogan élik életüket szüleikkel a család gyönyörű villájában, mígnem egy napon a házuk leég, szüleik pedig meghalnak. A család vagyonának kezelője, a nem éppen kompetens Mr. Poe (K. Todd Freeman) veszi gondjaiba a gyerekeket, és juttatja el őket új gyámjukhoz, Olaf Grófhoz (Neil Patrick Harris). Csakhogy Olafnak esze ágában sincs nevelgetni őket – a botcsinálta színészt csakis a gyerekek vagyona érdekli, amihez azonban senki sem férhet hozzá, amíg Violet nagykorú nem lesz, így hát Olafnak kreatív eszközökhöz kell nyúlnia, hogy megszerre a pénzt, amiben mind a gyerekek, mind egy rejtélyes titkos társaság próbálja megakadályozni.
Megboldogult általános iskolás koromban – arról a korszakról beszélünk, amikor az eredeti Harry Potter legújabb kötetét vártuk, nem pedig a spin-offokat – volt egy másik könyvszéria, ami furcsa, kortalan, gótikus hangulatával vonta magára az ember figyelmét. Sosem lett akkora szenzáció, mint a kis varázsló története, de azért otthagyta nyomát a popkultúrában – lett is belőle egy film 2004-ben Jim Carrey főszereplésével, most pedig a Netflix esett neki újra a sztorinak, és csinált belőle sorozatot, ami, stílszerűen, péntek 13-án debütált.
A sorozat első, nyolc epizódos évada az első négy kötetet dolgozza fel – két epizód tesz ki egy könyvet –, és a részek, hála a stream-formátumnak, elég vegyes hosszúságúak: cirka negyven perctől egészen egy óra öt percig terjednek, vagyis mindegyikbe pont annyi került bele, amit a rendező szükségesnek tartott. Ez amúgy meg is látszik a sztorikon: nincs bennük semmi felesleges jelenet, de hiányérzetünk sincs, a történet könnyedén, gördülékenyen halad előre, ezért könnyű gyorsan bedarálni az évadot.
A képi világ kifejezetten egyedi, álomszerű – vagyis inkább sokszor rémálomszerű. Az épületek a kellékek furcsán kortalanok – kicsit századelejiek, kicsit gótikusak, kicsit modernek, csak úgy, mint minden a szériában, a kortalanság illúzióját hozza el, mintha egy teljesen más világban járnánk. A színskála a nagyon színes és a nagyon sötét között mozog, gyakorlatilag nulla átmenettel, ezzel is hangsúlyozva, hogy éppen milyen a gyerekek helyzete. Emellett az egész sorozat díszletek közt készült, emiatt van egyfajta művi hangulata, ami csak még jobban hozzátesz az egyediségéhez.
A narratív formula is kreatív: a történetet a könyvek „írója”, Lemony Snicket (Patrick Warburton) meséli el (Snicket valójában az eredeti író álneve), aki kötelességének érzi, hogy felkutassa és lejegyezze a Baudelaire árvák történetét, bár folyamatosan arra emlékezteti a nézőt, hogy inkább kapcsoljanak el, mert ebből semmi jó nem fog kisülni. Snicket gyakran megjelenik a képernyőn, megszakítva a történetet, hogy valami fontos információt közöljön a nézővel, vagy éppen megmagyarázzon valamit, aminek mondjuk semmi köze éppen a sztorihoz, de azért érdemes tudni – ezek gyakran idegen szavak magyarázatai Ezt amúgy a gyerekek is csinálják). Snicket ezen felül néha ugrál a történetben, flashbackeket és flashforwardokat mutat, vagy néha ki is lép a sztoriból.
És akkor a történet… nos, bár a képi világot, a narratív megoldásokat, meg úgy alles zusammen a szürreális világot imádtam, a sztorit már nem tudtam annyira megszeretni. Nem mintha rossz lenne, csak… egy idő után már sok volt. Az első háromszor két résznek gyakorlatilag ugyanaz a struktúrája, és a negyedik taktus sem különbözik ezektől sokban: egy szimpatikus felnőtt (Strauss bíró (Joan Cusack), Monty bácsi (Aasif Maandi), Josephine néni (Alfre Woodard)) segít a gyerekeknek, miközben Olaf Gróf különböző cselekkel és álruhákkal próbálja megszerezni a gyerekek pénzét. A srácok átlátnak Olafon, azonban szinte senki – leginkább Mr. Poe – sem hisz nekik. Végül aztán Olaf terve dugába dől, azonban a rosszfiú megmenekül, a gyerekek pedig elveszítik segítőjüket.
És bizony igaza van Lemony Snickettnek: ez egy idő után bizony már sok. Lehangoló, hogy a gyerekekkel soha, semmi jó nem történik (ráadásul a sorozat előbb cukkol minket valami pozitívval, aztán pofán vág, hogy ha-ha, mégse), és hiába zseniális Neil Patrick Harris, Olaf harmadik-negyedik nevetséges álruhája, és az, hogy a gyerekek győzködik Mr. Poe-t, hogy az asszisztens/a hajóskapitány/a recepciós valójában Olaf, már fárasztó. Akkor is, ha közben a sorozat amúgy leköt, mert érdekes, vannak benne rejtélyek meg egészen remek kiszólások.
A balszerencse áradása egyedi és, ki merem mondani, remek. Már ha a produkció minőségét, a színészi játékot és a kreativitást nézzük. De a sorozat maga akkor is tömény és bizony egy pont után, az abszurd, sötét humorú bája ellenére, lehangoló. Persze ettől függetlenül tetszett, de a kedvencem nem lett.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
