Lassan több, mint tizenkét éves koncertre járós karrierem során egyszer sem fordult még elő olyan, hogy külföldre utazzak egyetlen zenekar kedvéért, aminek igazából két oka volt: az egyik, hogy 2015 nyaráig nem volt saját keresetem, mások pénzén meg önzőség lett volna ilyesmit bevállalni; a másik pedig, hogy nem is lett volna szükségem rá, hiszen majdnem mindegyik kedvenc bandám sűrűn látogat el Magyarországra. Talán a brit Threshold ez alól az egyetlen kivétel – a Richard West-Karl Groom páros által vezetett, progresszív metált játszó formáció sajnos nem tartozik a legismertebb csapatok közé, és leginkább csak Nyugat-Európát érintik turnéjaikon. Mivel a banda az utóbbi másfél évben nagyon belopta magát a szívembe egyszerre fülbemászó és technikás dalaikkal, valamint szerény személyemhez közel álló szövegeikkel, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, nekem látnom kell őket. Magyarországhoz legközelebb német, valamint svájci helyszínek voltak, és a választásom végül egy svájci kisvárosi rockfesztiválra, az Ice Rockra esett. Abszolút nem bántam meg, hogy több mint tízórás utazásra adtam a fejem egy számomra teljesen ismeretlen országban, melynek a nyelvét csak ímmel-ámmal beszélem (ugyanis a svájci német sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottam), mert egy örök életre szóló élményt kaptam – egy nagyobb gondok nélkül lezajló utat, egy hétvégényi aktív pihenést, meseszép tájat, kedves, segítőkész helyieket és nem utolsósorban egy fenomenális koncertet.
A háromnapos esemény már csütörtökön kezdetét vette, én csak pénteken érkeztem Svájcba, és szombaton csatlakoztam a forgataghoz. Kifejezetten a Thresholdra voltam kíváncsi, viszont azért egy hosszú séta és egy kisebb bevásárlótúra után (mivel Svájcból nem lehet csak úgy, csoki nélkül hazatérni), olyan este hét óra tájékán kimentem a helyszínre. Közvetlenül a hotel mellől ingyenes shuttlebusz vitt ki Wasenbe, ahol egy étterem mellett felállított, fűtött sátorban volt a rendezvény. Mire odaértem, épp a britek előtt játszó, német Almanac zenekar tagjai hangoltak, és rövidesen meg is kezdték fellépésüket. A banda már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor három énekessel álltak színpadra, és végig egyedi és kellemes zenét játszottak, amiben a szimfonikus, a power és a progresszív metál stílusjegyei keveredtek. Ami kicsit zavart, hogy a női énekest csak akkor lehetett kihallani, amikor egyedül játszott – nem tudom eldönteni, hogy ez technikai malőr volt, vagy csak rossz helyen álltam, mert utólag belehallgatva a stúdiófelvételekbe Jeannette Marchewka hangja azért erőteljesebbnek tűnik annál, hogy a többiek csak úgy elnyomják. Mindezek ellenére azonban rendkívül élvezhetően játszott Victor Smolski csapata, és ezáltal hamar eltelt az idő, míg a Thresholdra vártunk.
Almanacék fél tízkor abbahagyták a zenélést, és pár perccel később fel is bukkantak a britek a színpadon, ám először csak kipakolni és behangolni a hangszereket – ilyet sem sűrűn látni, hogy egy banda tagjai saját maguk szerelnek fel, hiszen a legtöbb esetben ez a technikusok feladata. Amint elkészültek, az énekes, Damian Wilson elvegyült a tömegben és váltott pár rövid szót a közönséggel (köztük velem is), majd visszatért a színpadra és pontban este tíz órakor kezdetét is vette a koncert.
Egy rövid intrót követően csendült fel a Slipstream zúzós fő riffje, aminél kevesebb jobb nyitódalt tudnék elképzelni. Másodikként a For The Journey album egyik promószáma, a Turned To Dust jött, amit a The Art Of Reason követett – úgy látszik, imáim meghallgatásra kerültek, ugyanis nagyon reménykedtem benne, hogy ezt a számot el fogják játszani. A Hypothetical lemez sem maradt ki a szórásból, rögtön két olyan dal is belekerült a repertóárba, amire jót lehet tombolni, először az Oceanbound, majd a Long Way Home személyében. Az első lassú pihenő ezek után következett; a lírai Lost In Your Memory kellemes felüdülést hozott, ami során gyorsan előkerültek az öngyújtók is. A buli azonban egy percre sem ült le, hiszen jött a Pressure a maga sodró tempójával, eszméletlen szólópárbajával és rendkívül jól énekelhető refrénjével. Az első, igazán libabőrt produkáló momentumot a The Box kezdő taktusai hozták el, a csaknem tizenkét perces eposz élőben is fantasztikusan szólt. A Pete Morten ritmusgitáros által írt Coda volt a következő a sorban, ami a maga különleges, kissé fura hangzásvilágával nagyot ütött, ahogyan a Pilot In The Sky Of Dreams is, aminek során Damian Wilson megcsillogtatta nem csak gyönyörű hangját, hanem briliáns showmani képességeit is, és egy darabig a bár mellett elhelyezett, forró vízzel teli mini medencéből énekelt, majd a küzdőtér közepén elhelyezett oszlop lábánál fejezte be a dalt. A műsort hivatalosan a Mission Profile brutális gitártémái zárták, ám a visszataps után a banda még személyes kedvencemmel, az Ashes-zel is megörvendeztette a publikumot. A számlistán – amiből egy példányt a billentyűs, Richard West nyújtott át nekem a koncert végén – eredetileg szerepelt még a Watchtower On The Moon is, ám idő hiányában ez a szám kimaradt.
Thresholdék azonban panaszra egyáltalán nem adtak okot. Sok banda sajnos gyakran félvállról veszi a fesztivál fellépéseket, ám szerencsére ők nem így tették. A srácok abszolút felszabadultnak tűntek, még a hideg ellenére is látszólag élvezték a bulit, és nem utolsósorban pazarul játszottak. Menjünk is sorba a tagokon: Johanne James, magassága miatt alig látszik ki a szerelése mögül, ám annál jobban püföli a dobokat – annyi erő és energia van a játékában, hogy lerepül az ember haja tőle. A billentyűs Richard West és a basszusgitáros Steve Anderson csendben megbújtak a háttérben, ám remekül hozták a saját témáikat, az előbbi pedig a háttérvokálozásból is alaposan kivette a részét. A két gitáros, a táncoló Pete Morten és a legaranyosabb fejeket vágó Karl Groom is csak dicséretet érdemel – egyszerűen varázslatos volt hallani a kedvenc szólóimat tőlük. Végül pedig essék pár szó Damian Wilsonról is, aki egy hihetetlen ember: az egy dolog, hogy kiválóan énekelt, és nagyon jól kommunikált velünk, de a Long Way Home alatt még stagedivingolt is (vagyis szó szerint beugrott a színpadról a közönségbe, mi pedig készségesen megtartottuk és adtuk tovább), valamint, ahogyan már korábban is említettem, bemászott a forróvizes kádba és onnan énekelt. Ha ez még nem lett volna elég, a koncert után szinte azonnal kijött haverkodni a rajongókkal, nekem is volt szerencsém egy kellemes órát elcsacsogni és fényképezkedni vele – ilyen közvetlen és alázatos zenészből kérünk még többet!
Nem kedvelem annyira a fesztiválokat, hiszen sok az ember, nagy a kosz, az előadók pedig általában alig játszanak egy óránál többet, ám szerencsére az Ice Rock esetében ez nem így volt – maga az esemény és a helyszín is nagyon kulturált és jól felszerelt volt, Thresholdék pedig, főzenekar lévén, másfélórás műsoridőt kaptak, amit az utolsó másodpercig ki is használtak. Ezért a felejthetetlen élményért mindenképpen megérte eljönni a világ végére, és ha időm és költségvetésem engedi, újra megtenném, amint lehetőség nyílik rá.
-
Slipstream
-
Turned To Dust
-
The Art Of Reason
-
Oceanbound
-
Long Way Home
-
Lost In Your Memory
-
Pressure
-
The Box
-
Coda
-
Pilot In The Sky Of Dreams
-
Mission Profile
– encore –
-
Ashes
Képek: neckbreaker.de
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
