Tudom, tudom. Ha már akció-karácsonyt tart az ember lánya, Die Hardot illik nézni, de ennyire nem vagyok jólnevelt. Így aztán, amikor kipipáltam a karácsonyi Igazából szerelmezést és a Grincset is, valami akciódús néznivaló után… khm… néztem, és akkor ötlött fel bennem, hogy tulajdonképp gyerekkorom elcsípett jelenetei óta nem láttam soha egészben a Terminátor-sorozatot, pedig tavaly ünnepelte a szétkritizált 5. részt. Így aztán, és mert ettől függetlenül személyes szálak fűznek a Terminátorhoz, amely história már nálamnál, de még a nővéremnél is idősebb, úgy döntöttem, hogy ideje ezt a súlyos mulasztást pótolni és 2016 utolsó erejével elbúcsúztatni a bakancslistámról ezt a klasszikust.
Mit is írhatnék az első, de inkább az első két részről? Hogy méltán lett klasszikus, ez nem újdonság. Persze, nem az a kategóriájú film, amelynek lélektani mélységeiben a következő néhány hónapban el-elmerülök, és a 2. részben már az időutazó-story sincs egészen helyén – mert akárki akármit mond, az első részben még igenis egészen jól össze van hozva ez az idő egymásba-hurkolás – azért az első két részre még kevés panasz lehet. A szereplők el vannak találva, reakcióik hitelesek, és a részek közötti karakter-fejlődés is igazán jól kidolgozott. Főleg Sarah Connor (Linda Hamilton) karakterét találtam abszolút hitelesnek, mind az első részben, ahogy hitetlenkedik, hogy ő lenne a jövő nagy forradalmárvezérének legendás és talpraesett anyja, mind a második részben, ahogy 10 év alatt szépen összegyűjtögeti és a fiának is átadja a túléléshez szükséges összes képességet, de ezek mellé magára szed némi egészségtelen üldözési mániát is. Az első részben, akit sajnálok, hogy nincs kissé jobban árnyalva, az Kyle Reese (Michael Biehn), róla viszont bővebb képet kaphatunk, ha belepillantunk az első rész kimaradt jeleneteibe – sok szeretettel, egy Terminátor-rajongó jóbarátom ajánlásával.
A második rész nagy durranása számomra az ifjú John Connor (Edward Furlong) volt, aki fiatal kora ellenére nagyon jól játszotta a hányattatott sorsú, félháborús-szemléletben felnevelkedett lázadó kamaszt. (Az más kérdés, hogy 10 év alatt hogy lett a gyerek 13 éves?) Ez a kissrác van olyan talpraesett és szemtelen, ugyanakkor épp annyira embertársaival törődő, hogy el tudtam róla képzelni, hogy egy nap majd a jövő nagy vezére lesz.
S persze, nem lenne teljes a lista a terminátor (Arnold Schwarzenegger) nélkül, akinek úgy élete alakítása ez, hogy gyakorlatilag alig kell játszania bármennyit. Mégis, ahogy megformálja az ölésre programozott vérprofi gyilkológépet, az önmagában zseniális, bár bevallom, sokkal szimpatikusabb a második részben, amikor már átprogramozták és nem az emberiség hőseit igyekszik hidegre tenni. Ennek ellenére épp olyan hulla laza a második részben is, főhőseink védelmében, amilyen volt az első részben, csupán a hátborzongatóság-faktorból von gyököt az, hogy már nem farigcsálja premier plánban a szemgolyóját, épp csak a fél karja húsát bontja le.
Történet és karakterek szempontjából tehát az első két rész tekinthető egy egységnek, olyan pontosan illeszkedő két puzzle-darab.
Nem így a harmadik rész, melyet már az új évezerdben forgattak. Schwarzi persze marad, kissé – de még nem vészesen – öregedő karosszériával, a jó terminátor szerepében, hogy megmentse az immár fiatal felnőtt John Connort, akit ezúttal az olyan kriminálisan jellegtelen és kisstílű Nick Stahl játszik el, akiből akkor sem nézném ki az emberiség reménységét, ha ő lenne az utolsó túlélő a bolygón. De akkor legalább nem lenne szükség reménységre, ugyebár. Nem mondom, a karaktere is úgy van megírva, hogy messze tökösebb és talpraesettebb a tinédzser önmaga. Mellé bepattintják jövendő szerelmét, Katrine Brewstert (Claire Danes) és már meg is vagyunk a klasszikus felállásssal: egy Connor, egy partner, egy Terminátor. Ennek a résznek azonban ez sem jön be, meg a világnak sem, mert ezúttal kitör a gépapokalipszis. (Kellett nektek ilyen pocsék John Connort kasztingolni!)
Azonban robogunk tovább és a 4. részre, amely végre az elkerülhetetlen Ítélet napja után, a postapokaliptikus világban játszódik. Nagyon helyesen lecserélték John Connor szerepéből Nick Stahlt és kerestek egy olyan színészt Christian Bale személyében, akiről el is hiszem, hogy van elég kurázsi benne és van elég karizmája is ahhoz, hogy az emberiség maradékának vezetője lehessen. Őt azonban másképp demisztifikálja ez a story, amit csak azért nem utálok, mert cserébe behoz egy pazar és komplex karaktert Marcus Wright (Sam Worthington) személyében, akinek ugyan alig tudunk meg valamit az eredettörténetéről, mégis magával ragadó, elsöprő erejű. Ez van, szegény Mr. Bale mindig így jár, hogyha egyszer vásznon van egy igazán jó karakterrel, mint Batman vagy John Connor, akkor tutira olyan ellenfelet/másodhegedűst (?) tesznek mellé, aki kétszer akkorát alakít mint ő. Bevallom, számomra a negyedik rész abszolút sztárja Marcus Wright volt, aminek persze a történetbe ágyazott oka is van, de ezt a csavart csakazért sem lövöm el. Összességében tehát a 4. rész, mint olyan számomra nagyon is kellemes Terminátor folytatás volt, amiből csak egy szereplő hiányzott: Schwarzenegger! Ez viszont egy kisebbfajta szentségtörés, és nem csak én lehettem ezzel így, mert hát az 5. részben… khm… visszatér!
És igen! Igen! Az 5. részben Swarczenegger, A Termitáror, nos… öreg! Sajnos 68 év az 68 év egy hollywoody színész életében is, de be kell lássam, ez az a faramuci helyzet, amikor a színész oly mértékben összeforr egy ikonikus karakterrel, hogy akkor is ő marad, ha valójában kiöregszik a szerepből. Ehhez képest szerintem jó adag humorral és egészen remek huszárvágással megmagyarázták, minként öregedhet meg – rozsdásodhat be – egy gép. Ettől függetlenül az első fél órában egyik ideggörcsből a másikba estem, szabályosan prostituálva éreztem a régi nagy klasszikust. Aztán valahogy megtörtén a váltás és elengedtem ezeket a nehéz érzéseket avval kapcsolatban, hogy bevonják és újra írják az alaptörténetet vagy hogy érvényen kívül helyezik a negyedik részt és elengedtem a felháborodást az össze-vissza barkácsolt idővonal miatt is. Onnantól fogva, bevallom, én élveztem a történetet. Jóval könnyedebb volt, és jóval több humorbombonnal tűzdelt, mint bármelyik elődje. Emiatt talán csak ha nagyon véresszájú terminátor-rajongó lennék, akkor rónám fel neki, hogy félig-meddig szakítva a hagyománnyal, inkább a mostanában népszerű szuperhős-filmek felé tendálva volt poénos és érzelmes a film. És bevallom – nekem ez bejött. Akarom mondani: nekem ez is bejött. Persze nem kell mindent egy kaptafára ráhúzni, ezt aláírom, és nem árt, ha nem vált át minden akciófilm Vasember-utánérzésbe, de már nem is 1984-et írunk, nem ugyanaz számít B-kategóriás akciófilm-kelléktárnak, arról nem is beszélve, hogy a szériától sem az nem idegen, hogy leköveti a kort, amiben éppen játszódik – hiszen az Ítélet napja is egyre csak tolódott, mindig az aktuális korba, a felhasznált technika is egyre csak fejlődött, hogy az ütős egysorosokról ne is beszéljünk. Kövezzenek meg érte, de nekem a Terminátor: Genesis tetszett, az összes bugyutaságával együtt. A legnagyobb hibája az, hogy túl nagy elődökkel büszkélkedhet, és egy túl erős összehasonlítási alapról sajnos már egy oké film is pocséknak tűnik.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
