„Anya kedvence a lila volt…”
Egy évvel Némó kis kalandja után Pizsi, Szenilla és a kis Némó békésen élnek a tengerfenéken, ám Szenilla újra és újra furcsán viselkedik, míg végül egy nap, emlékkép ugrik be az agyába a szüleiről, akiket kiskorában elvesztett. Az emlékkép emlékképeket követ, míg végül Szenilla elhatározza, hogy megkeresi rég nem látott szüleit, amihez viszont ismét át kell szelnie barátaival a tengert.
Csak egy árnyalattal vidámabb, mint a Némó Nyomában, de ezt az árnyalatot én inkább annak tudnám be, hogy a film egésze alatt megy az a drámai feszültség, amit a Némó Nyomában, az első tíz percben kaptunk sokkszerűen. Minél közelebb kerülünk Szenilla teljes múltjának megismeréséhez, annál jobban fokozódik a hangulat, és szinte az utolsó percekig nem tudjuk eldönteni, megkapjuk-e a Happy Endet. Pontosan ezért végig leköti a figyelmünket, aprócska puzzleként ismerjük meg Szenilla múltjának darabjait, ahogyan ő kezd el visszaemlékezni rájuk, ezért nagyon személyessé képes válni a film. A Pixar most sem teljesített alul, úgy gondolom méltó folytatást kaptunk, mert minden benne volt, amit az első részben szerettünk (A cápákat, medúzákat kivéve). Ott voltak a jó öreg teknősök, Pizsi túlaggódása, Némó bizonyítási vágya és, hogy az apja bízzon benne nem sokat változott. Kettejük kapcsolatán persze nincs annyi hangsúly, mint a címszereplőn, de kis lépésenként ugyan, de halad az ő jellemfejlődésük is. Igazán tetszett benne az a visszatérő üzenet, miszerint, ne bántsd az állatokat. Míg az első részben ezt a halgyilkos kislány esetéből láttuk, ezt itt most a halsimogató akváriumnál tapasztalhattuk meg, hogy Hank mennyire fél a gyerekektől, akik húzzák, tépik a megfogható állatokat. Az a jelenet kissé a Toy Story harmadik részében látható óvodai jelenetre emlékeztetett, és pontosan így képzelem el a bújtatott, de jó üzenetet egy gyerekmesében. Ezek után kétszer meggondolja a gyerek, hozzáér –e egy állathoz is.
Az igazi „csemege” viszont Szenilla karaktere, ahogy rádöbben arra, hogy ő mennyire értékes, és a maga módján nagyon bájos. Néha kicsit idegesítő és kelekótya, azt hisszük rossz döntéseket fog hozni, de végül a helyes ösvényen jár, a kagylók mentén…
Az új karakterek is nagyon jól sikerültek. Kedvencem (mint mindenki másé is) Hank a polip, aki valami csodálatosan lett megrajzolva, a személyisége és a szerepe is a történetben nagyon jól ki vannak dolgozva. Mellette Sors és Bailey is nagyon aranyosak, és jelentősek. Plussz, kaptunk még három oroszlánfókát, akik nagyon szórakoztatóak, különösen Gerald akinek valamiért totál pszichopata feje van…
Összegezve:Az egészet nagyon tudtam szeretni, magával ragadtak a visszaemlékezések, a motívumok, és végül a lezárás is. Az animáció szemet gyönyörködtető a zene pedig egyenesen fülbemászó, csak ajánlani tudom minden korosztálynak!
Szerző
- Korábbi szerkesztő