Amikor még a szezon elején bevállaltam, hogy írok a Starról, úgy voltam vele, hogy amiban benne van Queen Latifah, az nagyon rossz nem lehet. Hát, nagyon félrelőttem. Kezdjük talán ott, hogy már a pilot epizódban elhangzik az, hogy „Gondoljatok Kim Kardashianra. Imádom őt,” valamint az, hogy „Miss Carlotta szerint, ha az Úrnak éneklek, megváltást nyerek,” ráadásul ugyanazon karakter szájából. Azt hiszem, ezzel mindent elárultam.
Star (Jude Demorest) hányatatott sorsú fiatal lány, akinek elege lesz vacak nevelőcsaládjából, ezért eléri, hogy kiiktassák a rendszerből, majd kisírja a szocmunkásából húga, a szintén állami gondozott Simone (Brittany O’Grady) lakhelyét. Aztán, miután Star hátba szúrja Simone nevelőapját (Darius McCrary), aki éppen megerőszakolná a lányt, a két nővér útnak indul Atlanta felé, ahol anyjuk régi barátnője, Miss Carlotta várja őket. Hozzájuk csatlakozik még Alexandra (Ryan Destiny), akit Star az Instagramon ismert meg – Alexandra amúgy kőgazdag, mivel az apja (Lenny Kravitz) hatalmas popsztár, de a csaj a saját nevével akar berobbanni, amiért persze dúl a harc a családban (és amiért amúgy sajnálnunk kéne a csajt). A három spiné célja, hogy lánycsapatként befussanak, és ehhez Carlottától (Queen Latifah) várnak segítséget – ő azonban első sorban befogja őket a fodrászszalonjába dolgozni.
Sokat gondolkodtam azon, mi pozitívumot tudnék elmondani erről a sorozatról, és végül találtam is egyet: Queen Latifah szépen énekel. Ezt mondjuk eddig is tudtuk, csak kár, hogy amúgy ezen kívül semmi szimpatikusat nem tudok találni a borzalmas, rózsaszín parókákat hordó karakterében – na, nem mintha bárki másban találnék. Ezen kívül azonban negatívumok vannak bőven, amiket most, a megszokott formátumtól eltérően, pontokba szednék:
1, A sztori szétesik. Nem kicsit, nagyon. Nagyjából akkora lyukak vannak benne, mint az átlagos magyar főutakon, és ezért gyakorlatilag semminek nincs értelme. A karakterek céltalanul szállingóznak egyik szituációból a másikba, és minden pontosan úgy esik meg, ahogy az nekik megfelel, vagy úgy, hogy a lehető legsokkolóbb legyen az egész.
2, Ó, mert igen, kettes pont: van itt sokkolás elég. Már az első két percben bemutatják a lehető legvacakabb nevelőszülős otthont (mert nehogy véletlen azt hidd, hogy bárki is jól bánik a nevelt gyerekeivel), ahonnan Star le is lép, amint el kéne mosogatnia (nem vicc). Aztán a következő pár nevelőszülőnél apuci szépen dugja a nevelt lányát. Vannak drogok. Jó sok „bitch” meg egyéb, ékes, négybetűs szó, drog, szex, és még sorolhatnám.
3, Ide tartozik még kicsit a túlerőltetett diverzitás, vagy „ezt már nem veszem be”: van a gazdag néger csaj (Alexandra), a kivagyi fehér csaj (Star), meg a félszeg félvér (Simone), akik becsöppennek a fekete fodrászatba, ahol, véletlenül, van egy transz nő, meg, bocsátnat, ezt nem tudom szebben mondani, egy picsáskodó buzi srác. Mert ez már csak így szokott lenni. Meg aztán a rasszizmus is befigyel, amikor Star mindent elszúr a fodrászatban, és ahelyett, hogy bárki segítene neki, inkább beszólnak neki, hogy hülye fehér lotyó. Mert ez is így működik.
4, A szex. Vágom én, hogy szexszel mindent el lehet adni, de azt is szeretném, ha az írók ráeszmélnének, hogy a karaktereik tizenhat-tizennyolc éves kislányok, vagyis talán nem a legildomosabb úgy menedzsert szerezniük, hogy lemennek riszálni magukat egy striptease-bárba, mivel ott vannak nagymenők. Pedig ez történik, én meg majdnem elhánytam magam, amikor Star rámászott a közel ötvenes leendő menedzserére (Benjamin Bratt). Arról nem is beszélve, hogy ezek a csajok úgy szexualizálva vannak (értsd: picsányi szoknya, indokolatlan, alsóneműs shotok), ahogy az a csövön kifért. De mondjuk amikor meg az eyecandy pasi lassított felvételben kijött a medencéből, akkor már hangosan felröhögtem, mert azzal a jelenettel már átléptünk az abszurd kategóriába.
5, Van az írásnak egy olyan szabálya, hogy „ne meséld el, mutasd meg!” Vagyis az lenne jelen esetben a lényeg, hogy nem csak folyamatosan beszélni kéne róla, hogy milyen jó énekesek a csajok, meg mennyire menők, hanem talán meg kéne mutatni, hogyan énekelnek. Jó, persze az epizód második felében énekelnek is, de erősen alásegítve, effektekkel, meg minden, de a megcsinált imidzs meg az őstehetség közt nagy különbség van, és az előbbivel engem nem lehet meggyőzni. Ja, meg amikor énekelnek, akkor is inkább azon van a hangsúly, hogy milyen szexik, nem azon, hogy milyen jó a hangjuk.
És még sorolhatnám. Komolyan mondom, a Star pilotjában nem volt – Queen Latifah énekhangját leszámítva – egy dolog, karakter, jelenet, esemény sem, amire azt mondom, hogy na, gyerekek, ez jó volt. Ha van igazság – meg a nézőknek némi szépérzéke –, akkor ez a szenny egy epizód után kaszát kap. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni, azt sem értem, hogy egyáltalán eddig hogy jutott el.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
