Néha bizony megéri Hollywood monopóliuma mögé pillantani, és más országok termékei felé pillantani, mivel igazi gyöngyszemekbe futhat az ember.
A Hétköznapi vámpírok egy úgynevezett mockumentary, vagyis egy olyan fikciós történet, ami úgy van felépítve és megrendezve, mintha egy dokumentumfilm lenne. Jelen esetünkben ez azt jelenti, hogy a „doku-stáb” egy csapatnyi vámpírt követ hónapokon keresztül, akik lakótársakként tengetik napjaikat and új-zélandi városban. Viago (Taika Waititi) kicsit félszeg, és rettentő romantikus alkat – évtizedekkel ezelőtt emberi szerelmét követve jött Új-Zélandra, ám mire odaért, a lány már férjhez ment. Deacon (Johnny Brugh) hanyag és pökhendi, és lustaságának bizonyítéka, hogy mindent emberi szolgálójával, Jackie-vel (Jackie van Beek) intéztet, akit viszont nem hajlandó vámpírrá változtatni. Vladislav (Jemaine Clement), aki évszázadokkal korábban még kegyetlenségéről volt híres, mostanra kissé lúzerré vált, miután alulmaradt a „Bestiával” szemben. Velük hármójukkal lakik még a többezer éves Petyr (Ben Fransham) is, aki mostanra már inkább szörnyeteg, mint ember. Ők négyen többé-kevésbé nyugalomban és harmóniában élik az életüket, mígnem egy nap egyik potenciális áldozatukat, Nicket (Cori Gonzalez-Macuer), akit Jackie vitt a házukba, Petyr szintén vámpírrá változtatja.
Azt hiszem, ha egy szóval kéne leírnom ezt a filmet, akkor az lenne, hogy „beteg”. Igen, mindenképpen ezzel a szóval jellemezném. Az alkotók igencsak elborult elmével rendelkezhetnek, mivel a film gyakorlatilag fogta az összes létező vámpírklisét és vámpír-ikont – ugyanis a film egyes szereplői híres vámpír-alakokat idéznek fel –, és olyan szinten kiforgatták őket, hogy azt tanítani kéne.
Azonban Viagóék nem a régi regék szinte mindenható vámpírjai – ők, nos, jobb szó híján, egyszeri emberek: meggyűlik a bajuk azzal, hogy sehová sem juthatnak be meghívás nélkül, hogy mindig összevérezik a ruhájukat, hogy fogalmuk sincs róla, mi is a divat, és hogy még a tükörben sem látszódnak. Az elvégzetlen háztartási feladatokról már nem is beszélve – miután Deacon már évek óta nem mosogatta el a véres poharakat…
A sztori alapvetően amúgy nem nagy szám – tényleg csak annyiról van szó, hogy ezek a srácok együtt élnek, beleshetünk a mindennapjainkba, aztán jön a konfliktus Nick személyében, aki hozza maga után emberi haverját, Stut (Stu Rutherford), ami új lehetőségeket nyit meg a vámpírok előtt. Szóval a történettől nem várjatok nagy csavarokat, viszont a humor nagyon a helyén van – mint ahogy azt már mondtam, a film olyan beteg, hogy az már nekem fáj, pedig én aztán bírom az abszurd humort.
A Hétköznapi vámpírok azonban nem való mindenkinek – az alkotók nem rettentek el sem a mocskos poénoktól (Viago koporsós poénja a film vége felé, amennyire zseniális, annyira rázott ki tőle a hideg), sem a véres jelenetektől – például van olyan szcéna, ahol az egyik „operatőrt” vérfarkasok tépik szét. Jó, valójában semmi nagyon explicit nem látszik, de attól mér durva a jelenet.
De ettől függetlnül a karakterek és a humor – mint a képi, mind a nyelvi – nagyon a helyén van, aminek hála a film egy igazi kincs. A hétköznapi vámpírok valami egészen egyedit alkotott, amit mindenképpen megéri megnézni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.