Rendes, elvetemült Disney-rajongóként már csütörtökön csillogó szemmel a moziban ültem, hogy megtekintsem a legújabb hercegnő-etapot, a filmről azonban kissé vegyes érzelmekkel távoztam.
Kezdetben volt Tefiti istennő, aki megteremtette a világot – az életet, a szigeteket –, aztán megpihent. Majd jött az alakváltó félisten Maui, aki ellopta Tefiti szívét, és ezzel szabadjára engedte a sötétséget, ami lassan elpusztítja a világot. A sötétséget pedig csakis úgy lehetne megállítani, hogy valaki visszaadná Tefiti szívét, csakhogy a szívnek Mauival együtt nyoma veszett.
Ezer évvel később az ifjú Vaiana, a törzsfőnök leánya, egy csodás szigeten, harmóniában él törzsével, ahol mindene megvan, amit csak kívánhat. Csakhogy Vaiana képtelen nyugton maradni, és legnagyobb vágya, hogy tengerre szállhasson, amit viszont nem tehet meg, hiszen népének tagjai sosem lépik át a szigetet körülvevő zátony által kirajzolt határt. Ahogy nő, a lány lassan beletörődik sorsába, és mindent megtesz, hogy idővel jó törzsfőnök válhasson belőle. Amikor azonban a sötétség az ő szigetét és megtámadja, Vaiana kénytelen mégis útra kelni, hiszen az óceán őt választotta ki arra a feladatra, hogy keresse meg Mauit, és vigye vele vissza Tefiti szívét az istennőnek.
Furának tűnik kicsit a sztori így első hallásra? Ha igen, senki ne ijedjen meg, a sztori tényleg fura. Esküszöm, az első húsz percben úgy éreztem magamat, mint fluimucilos Ábel, aki folyton azt kérdezgeti, hogy „De miért?” Ha már ezer támad a sötétség, akkor miért nem tett eddig senki semmit ellene? Ha Vaiana népe nem hagyja el a szigetet, akkor honnan tudnak a sötétségről? Mi a francért van Vaiana apja annyira a tenger ellen? Miért, miért, miért? Jó, legyünk igazságosak, a film többé-kevésbé bújtatottan megválaszol pár ilyen kérdést – bár ezek közül van, ami elveszett a fordításban –, de a film első húsz-harminc perce így is úgy szétesik, hogy én szégyellem magamat a forgatókönyvírók helyett.
Miután Vaiana elhagyja a szigetet, a dolgok kicsit javulnak, bár a sztori így is lazán összekapcsolódó epizódokra épül, ami nem a legszofisztikáltabb történetvezetési mód, lássuk bele. Viszont Maui megjelenésével – akinek a hangját amúgy az eredeti verzióban Dwayne Johnson adja, és a készítők, hál’ Istennek, ebből minden poént kihoztak, amit csak tudtak – a történet sokkal pörgősebb, sokkal könnyebben emészthető lesz. Vaiana és Maui adok-kapokja rettentő szórakoztató, jók a párbeszédek, szépen épül a kapcsolat (szóval ha a sztori nem is nagy szám, legalább a karakterépítés jó), amibe az alkotók még némi önreflexiót is becsempésztek, amit külön értékeltem. Azonban a legnagyobb poénforrás nem ők, hanem Heihei, Vaiana extrém csökkent értelmi képességekkel rendelkező csirkéje, aki valamilyen gubanc – valószínűleg saját hülyesége – folytán véletlen a lány kenujára keveredik, amikor az elhagyja a szigetet. Heihei legtöbb jelenete hangosan röhögős, és a madár olyan idióta, hogy a film végére már a tengernek is elege lesz belőle.
A képi világ amúgy teljes mértékben lenyűgöző, szinte úgy érzi az ember, mintha a trópusokon lenne, a parton sétálna, és Vaiana mellett szelné át az óceánt. A valós képek mellett a fantasy-elemek is szépen meg lettek oldva, amik közé amúgy bekerült pár disney easter-egg is. És akkor a zene… nos, a zene. A film dalairól annyit kell tudni, hogy eredetileg Lin-Manuel Miranda írta őket, akinek musicalje, a Hamilton, idén úgy tarolt a Tonyn, hogy azt öröm volt nézni, és ez azért a film zenéjén is érződik – mármint az eredeti nyelven. A magyar szöveg semmijen, kínrímekkel átszőtt, sok helyen értelmet, és képtelen átadni azt az érzelmi mélységet, amit az angol mindemellett pedig sokszor még csak a szöveget sem érteni! Úgy alakultak a dolgok, hogy eddig kétszer láttam a filmet, a második alkalomra pedig már gyakorlatilag betéve tudtam a dalokat (angolul), viszont Vaiana szólóit leszámítva alig értettem a dalok szövegét – ami viszont a hangmérnökök sara.
Meg még egy kicsit visszakanyarodva a szövegekhez: szóval azok veszélyesen gyengék, és van, hogy olyan elemeket visznek be a filmbe, amik még a sztorit is megzavarják, nehezen érthetővé teszik. Valamilyen szinten még hajlandó lennék ezt megbocsátani a fordítóknak, mert adott szótagszámmal tényleg nehéz angol szöveget magyarra fordítani (ugyanannyi szótaggal az angol több infót képes átadni, mint a magyar), de emberek, régen akkor is ment ez nekünk. Közel húsz év telt el, de én még mindig térdre borulok a „Lesd meg este, mert a teste istenien fest”-sor nagyszerűsége előtt. Mostanában viszont ilyen zsenialitások helyett van „Legyen hó” a „Let It Go”-ra, ami persze szótagszámra kijön, csak éppen baromi kevés köze van ahhoz, amiről a dal eredetileg szól (a spanyol „libre soy”, „szabad vagyok” sokkal közelebb áll a valósághoz). Summa summarum, miután kijöttök a moziból, tessék szépen letölteni az eredeti soundtracket és azt is meghallgatni, mert klasszisokkal jobb, mint a magyar.
Még egy szó a sztoriról, aztán, ígérem, befejeztem: a film vége. Mondjuk erről nem sokat mondhatok anélkül, hogy a spoilerek ingoványos talajára lépnék, de azért teszek egy próbát. Szóval bár alapból a film sztorija gyengécske lábakon áll, a sztori végén van egy csavar, ami mondjuk, belegondolva a dolgokban, egyáltalán nem meglepő, viszont annál szebb. Itt én leginkább a metaforikus tartalmat tudom értékelni, ugyanis ezzel a kis trükkel a film egy nagyjából olyan horderejű üzenetet közvetít, mint anno tavasszal a Zootopia – azzal a különbséggel, hogy a Vaiana ezt egy cseppet implicitibben teszi.
A Vaiana erősen hagy kivetnivalókat maga után, ezt nem tagadom – a sztori összecsapott, átgondolatlan, a dalok nincsenek mindig jól időzítve, arról nem is beszélve, hogy a magyar szinkron rendesen alulmúlja az amerikait. De ettől függetlenül azért még nekem tetszett – nem lett a kedvencem, de tetszett.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.