Sajnos most egy kis időre meg kell szakítanom a Drifters vonalat, hogy egy másik, hasonlóan szamurájos darabbal rukkoljak elő – amit szerintem kevés magyar animés nem ismer. Fuu, Mugen és Jin. Elég ha kimondom (vagy pontosabban leírom) a főszereplők nevét, és egyből lehet tudni, hogy itt bizony a Samurai Champloo-ról fog szólni.
Főhőseink az Edo-kori japánban tengetik mindennapjaikat: a fiatal Fuu pincérnő, Jin magányos roninként, Mugen meg magányos tahóként tengeti napjait, mind küzdve a megélhetésért, vagy a szimpla túlélésért – amit a helyi, tejhatalmú nagyurak és egyéb háttérben mozgó alakok nehezítenek meg. Egy kisebb (de inkább nagyobb) helyi balhé után Mugen és Jin a helyi pénzember fogjai, és csak Fuu segítségével képesek megmenekülni a biztos haláltól. Innentől fogva a lány testőrei lesznek egészen addig, amíg meg nem lelik a napraforgó illatú szamurájt.
Igen, emiatt a „küldetés” miatt egy kicsit felhúztam a szemöldököm, hiszen azt gondoltam, hogy ennyire ostoba senki sem lehet – de a később kibontakozó dolgok miatt beláttam, hogy nagyon is volt értelme. Minden kalandhoz kell egy cél, legyen az bármilyen suta vagy elérthetetlen. Hiszen sosem az számít, hogy hova mész, hanem hogy milyen utat teszel meg közben és kikkel. Mert bár Fuu élete is egy csak egy hajszálon múlott, később kiderül, hogy mind Mugennek és Jinnek hatalmas támasz a lány – és persze a két férfi és egymásnak, bár ők ezt sosem vallanák be maguknak.
És akkor át is térnék a szereplők kitárgyalására, hiszen ők teszik azzá végül is a Samurai Champloot, amilyen. Fuu elsőre egy ostoba kis fruskának tűnik, akinek bár helyén van a szíve (gondoljunk csak a torz férfira, akitől mindenki rettegett, csak ő nem), nem mindig van a helyzet magaslatán, és rekordmennyiségű elrablás alanya lesz. Mellett ott van a punk modell Mugen, aki egy Okinawai fenegyerek, sem törvényt sem embert nem képes tisztelni – de az adott szavához mindig hű. Jin a csapat esze, egy tipikus, komoly szamuráj – aki persze szintén szomorú és megtépázott lélekkel rendelkezik, csak vele másképpen bánt el az élet, mint társaival.
Mert az olykor vidám felhang és a világos színek ellenére a Samurai Champloo koránt sem egy vidám mű: az emberi mocsok minden szintjét bejárjuk a kapzsiságtól kezdve, a bujaságon és hatalomvágyon át a tiszta őrülettel zárva a sort. Persze vannak olyan karakterek, akik annak ellenére, hogy nem éppen a jók oldalát erősítik, látszik
rajtuk, hogy csak azért választották ezt az utat, mert már nem volt kiút (Sara, Hishiwaka). Egyik kor sem arról híres, hogy az emberek nagy része nem volt képes könnyen megélni, és bizony sokszor mocskos dolgokhoz kellett nyúlniuk a puszta létszükségletek miatt is.
Ezért is – a fentebbi gondolatra visszatérve – fontos Fuu szerepköre: a lány egyfajta morális erősítő, aki egyrészről képes kezelni és megérteni Mugent, másrészről meg képes elérni Jinnél is, hogy ne vigye el idő előtt az önmarcangolás. Még a legtorzabb külső alatt is meglátja a jót, és a sármos mosoly mögött a rosszakaratot – amire a két férfi nem mindig, vagy egyáltalán nem képes. Meg, lehet hogy ezzel csak én vagyok így egyedül, de hihetetlenül aranyosak Mugennel együtt.
Őszintén szólva, semmibe nem tudok belekötni ebbe az animébe: a szereplők jók, a történet nem sok, de a háttér az annál nagyobb, a grafika stílusos, és a zene is remekül visszaadja az anime stílusát. Minden tiszteletem Shinichiro Watanabenak, akinek ezt a művet köszönhetjük (meg nem mellesleg a hasonlóan remek Cowboy Bebop-ot), valamint a sajnos tavaly megszűnt Manglobe studionak is, akiknek kezei közül több, hasonlóan remek sorozat került ki (Ergo Proxy, Michiko to Hachin, Gangsta).
A Samurai Champloo egy kötelező darab az animék világában: kell egy kis idő és némi gondolkodás, hogy az ember teljesen megértse, mit is lát a képernyőn, de az élmény amit kap, az közel felejthetetlen.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.