Háború, tisztesség, szerelem – avagy vigyázat, Orlissa történelmi sorozat-maratont tart.
1915-öt írunk, és a nagy háború, aminek már előző ősszel véget kellett volna érnie, még mindig tombol. Ekkor érkezik három önkéntes, civil ápolónő egy katonai táborkórházba, nem messze a francia fronttól. A visszahúzódó Kitty (Oona Chaplin) egy botrány elől menekül, miközben azért küzd, hogy ismét láthassa kislányát, akitől eltiltották; Flora (Alice St. Clair) fiatal, elkényeztetett úrikisasszony, aki ifjonti naivitással és lelkesedéssel közeledik mindenhez; Rosalie (Marianne Oldham) a vénlányság szélén áll, és azért vállalkozott önkéntesnek, hogy az élete valami értelmet nyerjen. Hozzájuk csatlakozik még a kórházba szintén újonnan érkező, azonban katonai ápolóként tevékenykedő Joan (Suranne Jones), aki odaadásával és fair látásmódjával hamar mindenki tiszteletét kivívja, azonban a nő sötét titkot rejteget. Négyük élete összefonódik a kórház már korábban is ott lévő dolgozóinak sorsával: Matron Grace (Hermione Norris), a főápolónő, folyamatos konfliktusban van az önző és alattomos Margaret nővérrel (Kerry Fox), aki szenioritása nyomán a főápolói posztot érdemelte volna. A tábor három – a történet szempontjából fontos – sebésze közül kettő, a lobbanékony, ambíciózus, ám végtelenül jószívű Thomas (Richard Rankin) és a legtöbb dolgot félvállról vevő, folyton flörtölő Miles (Alex Wyndham) mindketten Kittynek próbálnak udvarolni, miközben harmadik, Peter (Jack Gordon) mindent megtesz, hogy titkolja homoszexualitását. Mindeközben a tábor vezető, Roland Brett (Kevin Doyle) minden erejével azért küzd, hogy a katonákat ne csak egyszerűen visszaküldje a frontra, hanem a tőle telhető legtöbbet megtegye értük.
Azt hiszem, abban mindannyian megegyezhetünk, hogy az első világháború – meg úgy alapból minden háború, pont – borzalmas és nyomasztó, és csak rémálmainkban jöjjön elő. Ez alól az sem kivétel, amikor egy könyv/film/sorozat a valódi harcokkal nem, csak annak „velejáróival” foglalkozik – mint például azzal, hogy mi lesz a sebesültekkel. A The Crimson Fieldben egyetlen jelenet sincs, ami a fronton játszódna, sőt, azt is egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor sül el benne pisztoly, ám ettől független képes bemutatni, hogy borzalmaknak voltak kitéve a katonák és az őket segítő személyzet – méghozzá teszi mindezt úgy, hogy a sorozat mégsem lesz nyomasztó.
A széria az emberi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt, valamint arra, hogy a kórházba kerülő férfiak hogyan dolgozzák fel azt, ami velük történik – nem mint katonák, hanem mint emberek. Van, akit PTSD-től szenved, mégis visszaküldik a frontra; van, akinek ellövik a kezét, és mégis árulással vádolják; van, aki szívbetegsége ellenére alig várja, hogy visszatérhessen a frontra; és van, aki képtelen beletörődni abba, hogy hamarosan megvakul, és ezzel elveszíti státuszát.
Azonban még ennél is fontosabb a tábor dolgozóinak kapcsolatrendszere: Margaret nővér, bár tiszteletreméltó ápolónőként indul, minden egyes epizóddal egyre unszimpatikusabbá válik, miközben apránként feltárul előttünk Grace tragikus múltja. Kitty egyszerre próálja rendezni zavaros múltját és rendre térni Thomas iránt ébredező, kéretlen érzelmei felett. Rosalie a saját démonaival küzd, miközben Flora töretlen lelkesedéssel veti bele magát mindenbe, legyen az a katonák ápolása vagy a tábor felvidítása. Azonban a leglehetetlenebb helyzetben Joan van, akinek vőlegénye a német oldalon harcol…
Azonban nem is az eddig felsorolt dolgok a sorozat legnagyobb tragédiái – hanem az, hogy a The Crimson Fieldet egyetlen, hatepizódos szezon után elkaszálták. És bár az évadzáró egész ügyesen elcsippenti a szálakat, és nem hagy igazi függővéget, azért ott marad bennünk az a fránya érzés, hogy ennek a történet bizony még messze nincs vége. Rosalie és Flora karaktere még csak éppen kezdett kibontakozni, Kitty élete éppen a fináléban vett fordulatot, és… és… És, hát lett volna még itt miről írni.
Ám még így is örülök neki, hogy láthattam ezt a sorozatot, hiszen érdekes, tele van jól megírt, szerethető karakterekkel és remek színészekkel, és olyan témákat jár körbe, amik nem csak egyszerűen érdekesek, hanem olyanok, amikről igenis, beszélnünk kell.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
