Nehéz megszólalni azután, hogy az ember végigéli Toni (Emmanuelle Bercot) és Giorgio (Vincent Cassel) kálváriáját, de azt gondolom, mégis fontos lenne említést tennem pár dologról azon túl, hogy mennyire megviseli az embert az ilyen drámai szenvedésbe átcsapó húzd meg, ereszd meg játszmázás. A történet kezdetén látunk egy nőt, aki síbalesetet szenved, majd egy másik idősíkban a barátaival bulizik, megismerkedik egy klubban egy pasival, felcsapnak a szenvedély hullámai, és innentől nincs megállás, csak hánykolódnak a szerelem vagy sokkal inkább a vágyak viharában. Ezen a két szálon mozog a film, Toni visszaemlékezései és felépülése halad párhuzamosan, míg végül egymásba nem fonódik a két sík.
Előre szólok, hogy sajnos (vagy nem sajnos) ez most kevésbé filmközpontú cikk lesz, mindazonáltal a gondolatörvények gyökere Maiwenn Le Besco rendezése, úgyhogy ezzel felmentem magam a tématerelés vádja alól. Nagy várakozásokkal tekintettem a filmre, mivel sok barátom hangsúlyozta, hogy mennyire erőteljes és mélyre hajító alkotás. Azt is sokan kiemelték, hogy mennyire borzasztó Giorgio és milyen fontos kérdéseket feszeget az érzelmi, pszichés bántalmazás témakörében. Tény és való, hogy a férfi viselkedése több ponton megkérdőjelezhető, sőt, akár tetőtől talpig visszataszítónak is ítélhetjük, és az is egyértelmű, hogy a film a nő szemszögéből vizsgálja ezt a balul (?) sikerült házasságot, azonban ha őszinték akarunk lenni és kicsit is elfogulatlanabbak vagyunk az átlagnál, akkor el kell ismernünk, hogy itt kettőn állt a vásár és egyáltalán nem biztos, hogy kettőjük kapcsolatában csakis a férfi követett el ordas hibákat. Csak azért ragaszkodom ahhoz, hogy ezeket feltétlenül leszögezzem, mert a film visszhangjaiban sokszor előbukkantak a szerencsétlen, bántalmazott Tonit sajnáló hangok és felmerültek a kérdőjelek, hogy hogyan lehetett volna őt megmenteni, hogyan lehet észrevenni, hogy ilyen förtelmes kapcsolatba kerültél és miért nem tud elszakadni, mikor már rádöbben arra, hogy ez számára rengeteg szenvedéssel jár.
Amikor adott egy érzelmileg kisemmizett, önbecsülésétől megfosztott nő, aki idegileg is elég labilis és egy férfi, aki láthatóan képtelen valódi intim kötődést létrehozni és rettenetesen impulzív, a kommunikációja pedig enyhén szólva hagy némi kivetnivalót maga után, akkor valószínűleg inkább azon érdemes gondolkodni, hogy mi hozta össze ezt a két szerencsétlen embert. Az is elég könnyen leszűrhető, hogy ez a házasság, amibe fejest ugrottak nem éppen egy leülepedett, biztos szerelem talajára épült, sokkal inkább csak a kölcsönös vonzalom csábította őket az elköteleződés számukra csapdának bizonyuló kötelékébe. Azok a hullámhegyek és völgyek, amiket együtt megélnek, azok a fantasztikus és intenzív, boldog, örömteli pillanatok és azok a borzalmas és emberileg a végletekig próbára tevő eltávolodások a szuperközelség után szörnyű távlatokat nyitnak, és hatalmas rugalmasságra van szükség a követésükhöz, meg természetesen arra, hogy alapvetően egy hullámhosszon legyen a két fél. A film végére nagyjából kiderül, hogy Toni életének rettenetesen fontos része a stabilitás, a hullámvasút pedig nem neki való, miközben elképesztően vágyik erre a végletességre, mélyreható változatosságra. Mivel a film az ő szemszögét világítja meg, ezért a néző talán inkább az ő számára tud megoldásokon fantáziálni.
Talán itt az ideje, hogy abbahagyjuk a lélektani boncolgatást és rákoncentráljunk a nyersanyagra. A film magán viseli a francia filmkészítés árulkodó nyomait hangulatában, beállításaiban. Őszintén szólva az első egy-két jelenet alatt erősen elgondolkodtam rajta, hogy nem tévedtek-e az ismerőseim, és ez nem egy közepes, felszínes szerelmi történet lesz-e, ami nagyot akart markolni, de aztán a mélységet elfelejtette számításba venni. A gyenge felvezetés után viszont egyre inkább behúzott a film és egyre hitelesebb játékot, viszonyokat ábrázoltak a vásznon a színészek. Míg a nőben zajló folyamatokat ügyesen mutatja be a flashbackekre épülő szerelmi szál, addig a kórházi tartózkodás nem feltétlenül lett igazán eltalálva, sok az értelmetlenül nyitva hagyott jelenet, az elszerencsétlenkedett párbeszéd. Egy szó, mint száz, összeségében mindenképp gondolatébresztő, bizonyos szempontból tükröt tartó alkotásról van szó, és Vincent Cassel még negyvenkilenc évesen is hódító-csábító, de azért nem vagyok benne biztos, hogy mondjuk egy-két év múlva is emlékezni fogok Toni és Giorgio drámájára.
Szerző
Korábbi cikkek
Családi sorozat2018-08-30Anne with an E S02 – Távolabb a könyvek világától
Fantasy kötet2018-05-13George R. R. Martin – A Knight of the Seven Kingdoms avagy mi volt a Trónok Harca előtt Westerosban
Dráma sorozat2017-12-30Peaky Blinders S04 (2017) – A kontinensen innen és túl
Családi sorozat2017-12-15Anne with an E (2017)– nosztalgiavonat egy másik korba