Legendás állatok és megfigyelésük – Egy valóság néhány oldala

Már évek óta pang a hétköznapi varázstalanok élete, csak az emlékeikben él a varázslók és boszorkányok világa, ahol egy-két varázsigével és némi sütnivalóval bárki csodákra lehet képes. Idén azonban végre megtört ez a kongó üresség, és visszatér közénk a mozivásznon is a J. K. Rowling képzelete által született varázsvilág, még ha kivételesen nem is a jól ismert Potter áll minden középpontjában. November 17-én került a mozikba a Legendás állatok és megfigyelésük. Egy varázsló érkezik New Yorkba, célja állítólag egy foltos golymók vásárlása, azonban alig teszi lábát a kontinensre, egyből valami kalamajkába keveredik. A bőröndje olyan titkokat rejt, amire még nincs felkészülve se a magnixok, sem a varázslók világa. Göthe Salamander (Eddie Redmayne), a tudós mágus, Jacob Kowalski (Dan Fogler), a mugli és Tina (Katherine Waterston), a munkanélküli auror sorsa összefonódik és innentől együtt hajkurásszák a New York szerte kószáló lényeket, miközben az Amerikában háttérbe szorított varázslók között is lappang valami rejtély…

Nagy kérdés, hogy mit várunk el ettől a filmtől, nosztalgiát, egy újabb mesét vagy egy sűrű, tartalmas kalandot? Azt hiszem, azt be kell látnunk, hogy minden igényt nem fog tudni feltétlenül kielégíteni, főleg, hogy az a korosztály, akik Harry és barátai életén nőttek föl, azóta valóban felnőttek és már nem feltétlenül tizenéves fejjel nézik az esetleg még mindig tizenéveseknek szóló történetet. Persze ha valaki örökgyermek, és ugyanúgy tud izgulni az akár néha egészen kiszámítható fordulatokon is, mert beszippantja a varázslat, akkor nem hiszem, hogy csalódnia kellene Salamander és társai színrelépésében.

A film egyrészről remek felületet nyújt az emlékeikbe kapaszkodó rajongóknak is, hiszen rendesen megtűzdelték mind zenei, mind történeti utalásokkal (hangsúlyoznám, hogy szerencsére nem vitték túlzásba!). Az első pár jelenetnél fellélegezhetünk az ismerős varázsigéket és dallamokat hallva. Azonban a Legendás állatok és megfigyelésük nem csupán Harry Potter hullámait akarja meglovagolni, egy valós, saját bugyrot teremt magának a Rowling-univerzumban és a többnyire jól megformált karakterei teljesen elfeledtethetik velünk a vágyódást a régi, jól ismert szereplők iránt. Nem mondom, hogy mindegyik jellem első látásra szerelem és ne lenne még mit dolgozni néhányukkal, de Salamander (Eddie Redmayne) és hű társa Kowalski (Dan Fogler) igazán szerethető figurák, ahogy a mesei szálat színesítő különös teremtmények is, a színészi játékra pedig nemcsak náluk nem lehet panasz.

A bő két óra, amit én történetesen egy kényelmes, vöröskárpitos moziszékben töltöttem, viszonylag kiegyensúlyozott elegye a mesének és a már a Harry-széria vége felé megszokhatott sötét, komor elemeknek. Nagyjából az első negyven perc van rászánva arra, hogy bevezessen minket Amerika húszas éveibe, és az ott található állapotokba. Eddigre nagyjából tisztázódnak az erőviszonyok, a fontos figurák, a továbbiakban követendő cselekményszálak. A film ugyan nincs híján mókás üldözési jeleneteknek, szirupos, érzelmes snitteknek, de ezekkel párhuzamosan fut a homályos, ijesztő komponensekből kovácsolt történetszál is, ami majd később tovább vezet minket a hetven évvel később történtekhez. A képi világ és J. N. Howard muzsikája is segít nekünk szétválasztani a felszínen zajló történéseket az alattuk megbúvó összeesküvésektől, szövevényes tervektől, hiszen a szürke, borús képeket mindig megtöri Göthe kékkabátos alakja, nyomában pedig újabb és újabb lények bukkannak fel tündérmesébe illő dallamokkal kísérve.

Az biztosan mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem ez lesz az egyetlen film, de a folytatásra utaló apró jelek némelyike egészen ügyesen van elrejtve (bár természetesen akad egy-két nyilvánvalóan kifejtetlen téma is).