Érdekes, hogy kisebb koromban találkoztam azzal a sorozatokkal, amiket akkor nem kellett volna néznem zsenge korom okán (Mesék a Kriptából, Alkonyzóna), és most, felnőttként kell azt megtalálnom, amit egykoron elmulasztottam. Nem tudom, hogy Magyarországon vetítette-e valaha is a Nickelodeon az Are You Afraid Of The Dark névre hallgató sorozatot, mert ha nem – akkor nem csoda, hogy a horror fanjai egyből a nagyágyúkkal kezdik a szombat esti kis borzongás helyett.
Az Are You Afraid Of The Dark főszereplői a Midnight Society nevezetű, fiatalokból álló kis banda, akik egy megadott helyen gyülekeznek hetente egyszer és egyikük elmesél egy rémisztő történetet, amit később a néző is látni fog. A történetek pedig sokfélék és az a legjobb, hogy mindegyik fiatalnak a klubban megvan a maga sajátos stílusa: a vezető Gary (Ross Hull) például a mágikus ketyerék és azok nem rendeltetésszerű használata miatti bonyodalmak alkotta történetek hoz fel, míg mondjuk Betty Ann (Raine Pare-Coull) szereti az űrlényes vagy egyéb meggyarázhatatlan dolgokat előtérbe helyezni.
Mindegyik történetnek a központi szereplői a mesélőkhöz hasonló tinik, akik rendre nincsenek tisztában azzal, mit is szabadítanak a fejükre. Egyik jó példa erre a The Tale of the Phantom Cab (azt szokjuk meg, hogy minden cím a The Tale kezdéssel rendelkezik), ahol két testvér túrája majdnem végzetessé válik amiatt, hogy nem képesek helyes választ adni egy zakkant idős ember rejtvényére -és nem sok választotta el őket attól, hogy úgy végezzék, mint a kérdések korábbi alanyai. Természetesen a „furcsán boldog vég” lezárások mellett vannak ténylegesen nagyon szép, drámai lezárások is, amiktől legszívesebben az ember elsírná magát (The Tale of the Lonely Ghost)
Mind a témák mind a történetek száma szinte végtelen, amik között persze vannak régi, klasszikus kísértettörténetek és városi legendák szép számmal, de javarészt az alkotók agyszüleményei. Sok közülük az alapvető félelmekre és fóbiákra épít, sőt nem egy alkalommal előfordult az is, hogy az egyik író az egyik életeseményét öltötte egy ilyen horrortörténet formájába (The Tale of the Laughing in the Dark) – amit a gyerekszínészek gond nélkül felkonferáltak a nézőközönségnek.
Én végig csak azon csodálkoztam, hogy egy ilyen sorozat, egy olyan csatornán mint a Nickelodeon hogyan élhetett meg nem kevesebb mint hét. Persze régebben (1990 és 2000 között forgatták és adták le) is odafigyeltek a szülők a gyermekeik tévézési szokásaira, de akkor még bizonyos tekintetben kevesebb volt a megkötés az ilyen típusú sorozatokkal szemben.
Ahogy néztem ezt a sorozatot és visszagondolok a saját gyerekkorom darabjaira is, úgy adok hálát az égnek, hogy nem a mai csatornakínálaton (tisztelet a kivételnek) kellett felnőnöm. Lehet a régi darabok se voltak jobbak vagy szebbek, de mondtak ki valamit, ahogyan az Are You Afraid of The Dark is – elvégre az emberi ostobaságtól csak a képzelet hatalma az ijesztőbb.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.