Értem én, hogy novemberi hajtás, meg Emmy, meg egyebek, de ezt talán akkor sem kéne erőltetni.
Behoznak egy súlyosan sérült, ismeretlen férfit, akit Richard, Meredith, Owen, és Stephanie operál. Miután úgy dolgoznak a férfin, hogy semmit sem tudnak róla, Richard kijelenti, hogy akkor találjanak ki mellé egy személyiséget és egy történetet, hogy ne csak egy testként tekintsenek rá. És miután mindenki kimerült, az orvosok ezt követően elkezdik a saját történeteiket rávetíteni a páciensre, amitől olyan lesz az epizód, mint egy nagy LSD-álom.
Komolyan, ennyi az epizód – felesleges dráma és álművészieskedés. Richard az anyját látja a betegben (amúgy milyen az már, hogy a felsorolt tünetekből én hamarabb rájöttem, mi volt a baja, mint az orvosok a műtőben?), Owen a halott húgát, Stephanie a gyermeki önmagát, Meredith meg felidézi, hogyan közölte a gyerekeivel, hogy meghalt az apjuk. És ennyi az egész – a sztori egy cseppet sem halad előre (a múlt héten elkezdett szál el is lett felejtve), úgyhogy ezt, ahogy van, ki is lehet szimplán hagyni.
És ráadásul dögunalom az egész. Az első tíz percen esküszöm, majdnem bealudtam, és egy ideig azt fontolgattam, hogy szimplán lekapcsolom, és hagyom az egészet a fenébe – de aztán felkötöttem a gatyámat, és végignéztem. Semmit sem nyertem vele. A készítők nagyon drámaiak és nagyon, hát… újítóak akartak lenni, de ennek csak egy nagy katyvasz lett a vége, átitatva egy jó nagy adag melodrámával. Ugyanis még csak azt sem mondhatom, hogy szemforgatáson kívül bármilyen érzelmi reakciót is ki tudtak volna belőlem váltani.
Az egész dolog nagyon álomszerű volt – tényleg olyan, mintha mindenki be lett volna drogozva –, ami talán nem a legjobb hangnem egy ilyen sorozat esetében. Meg ez az egész álságiasság… Richard az elején elkezdte, hogy mégis hogyan műthetnek úgy, hogy nem tudják, a beteg az ártatlan áldozat, vagy az a személy, aki a balesetet okozta? Na már most, kérem szépen, ez jelen esetben baromira nem számít – így is, úgy is meg kell tenniük mindent a betegért. Vagyis talán jobban kifejezve: az írók moralizálni akartak az orvosokkal, akiknek a jelen helyzetben semmi jogok nem volt moralizálni.
Ha mégis nagyon akarnék valami jót is mondani az epizódról… Nos, a Zolát játszó kislány nagyon ügyes. A jelenetének nem sok értelme volt, de a kislányból ügyes színésznő lesz. Bridget Regannek, aki Owen húgát játszotta, jól áll ez a hajszín. Az utazás Stephanie pszichéjébe érdekes, csak teljesen felesleges – meg aztán miért kell minden egyes szereplőnek tragikus háttértörténet?
Rövidre zárva ezt a cikket, értem és érzem én, hogy az alkotók célja itt ezzel az volt, hogy összehozzanak egy díjnyertes epizódot, ezért hátrahagyták a megszokott narratívát, meg az orvosi sorozatok nagyjából összes konvencióját, hogy appelláljanak a – gondolom Emmy – bíráknak. Nem tudom, hogy ez összejött-e, de annyi szent, hogy a nézőkkel rendesen kiszúrtak.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
