Ahogy azon gondolkodtam, hogyan is vághatnék bele ebbe a cikkbe, valamiért Phil Coulson egyik mondata jutott eszembe, ami – kicsit átfogalmazva – így szól: az emberek gyakran összekeverik az újabbat a jobbal. És ez az idézet nagyon is illik az Öreglányokra, ami közel nem egy mai csirke – semmilyen szempontból –, mégis remek.
A sorozat négy idősödő nő életét mutatja be Miami napfényes városában, akik, jó szitkom-szokás szerint, együtt élnek. Blanche Deveraux (Rue McClanahan), a ház tulaja, az egykori tipikus déli szépség, kizárólag szépségének, és annak a bűvkörében él, hogy ez milyen hatással van a férfiakra, ami nem kevés egoizmushoz vezet. A nem túl éles eszű, de hihetetlenül jóindulatú Rose Nylund (Betty White) a minnesotai St. Olafból költözött Miamiba, azonban itt sem képes megtagadni gyökereit, és így a vikinges-északi anekdoták kifogyhatatlan tárháza. Mindeközben Dorothy Zbornak (Bea Arthur), a helyettesítő irodalomtanár, a józan ész és a cinizmus képviselője, akinek ugyan nincs mindig szerencséje a férfiak körében, ám szarkasztikus megjegyzéseitől mindenki padlót fog. Ezzel a hármasfogattal lakik még Dorothy anyja, a nyolcvanat taposó, tűzrőlpattant szicíliai Sophia Petrillo (Estelle Getty) is, akit, hajlott kora ellenére, egyáltalán nem kell félteni. Mind a három nő már megözvegyült vagy elvált, és felnevelt több gyereket, de ez egy cseppet sem hátráltatja őket abban, hogy nagykanállal falják az életet: pasiznak, jótékonysági rendezvényeket szerveznek, pasiznak, nyaralnak, pasiznak, egyengetik a gyerekeik életét, pasiznak, szórakoznak, és, Blanche esetében, pasiznak.
Történet szempontjából tényleg nem lehet többet elmondani a sorozatról – a széria a klasszikus szitkom-formátumot követi, minden poén az alapszituációra, a karakterek, és az ő legmeghatározóbb tulajdonságaira épül, átívelő történetszál szinte egyáltalán nincs (maximum az, hogy újra és újra megjelenik Dorothy ex-férje, Stan (Herb Edelman)), és a négy öreglányon kívül nagyon más visszatérő szereplő sincs. Nem mintha ezek hiányoznának.
Az Öreglányok nagy vonzereje, hogy fogott négy karaktert, akik unalmasak is lehettek volna, hiszen nem éppen legpiacképesebb csoport (18-49 éves férfiak) tagjai, és olyan alakokat formált belőlük, akiket nem csak érdekes nézni, hanem azonosulni is tud velük az ember. A sorozat szereplői ugyanis nem adják be a derekukat a kapuzárási pániknak, nem zárkóznak be a férjük halála után és tölti hátramaradt napjaikat kötögetéssel, hanem igenis, makacs módon élvezik az életet, önálló, talpraesett nőként – akik amúgy mellesleg anyák és nagymamák.
A poénok nagyon ütnek, sőt, sokszor olyan jól betalálnak, hogy volt, hangosan felnevettem. Persze mindegyik hölgynek megvan a maga védjegye: Blanche-nek a kendőzetlen pasizása, és az, hogy szinte mindenkivel lefekszik; Rose-nek az abszurd st. olaf-i történetei, és az, hogy félreérti a legegyszerűbb dolgokat is; Dorothynak az epés megjegyzései, és az, hogy mindenkit helyre ránt; Sophiának pedig, hogy, a történet szerint, egy stroke utóhatásaként mindent kimond, amire csak gondol, mindenféle filter nélkül, valamint a régi, szicíliai történetei. Meg persze ott vannak azok a csodás pillanatok, amikor gyönyörűen oltják egymást, semmit sem kímélve. Humor-szinten az egyedüli nehézséget az jelenti, hogy a sorozat bizony harminc éves, így ember legyen a talpán, aki minden kis utalást megért, ami a korabeli hírességekre vonatkozik.
De a viccelődés mellett az Öreglányok tud komoly is lenni, és gyakran foglalkozik olyan témákkal, mint az öregedés, betegségek, halál – amik persze az alaptéma adottságai –, valamint olyanokkal is, amik a nyolcvanas években kezdtek átkerülni a tabu kategóriából a közéletbe: homoszexualitás, a nők szexuális élete, a nem klasszikus családmodell, vagy éppen a nők és az orvoslás kapcsolata.
Megvan az oka annak, hogy, hiába van már huszonnégy éve, hogy a sorozat véget ért, még ma is emlegetik, és még ma is meg lehet találni a neten. Az Öreglányok egy igazi csemege, egy kincs, amit vétek lenne kihagyni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
