Ha adódna a lehetőség, hogy elutazz a vadnyugatra, a középkorba, vagy az ókori Rómába, te hová mennél? És ha adódna a lehetőség nem aggódnál? Pedig kéne. A Feltámad a vadnyugat egy igen poros darab, azonban most, hogy az HBO a kezébe vette újra és leporolta, itt az ideje, hogy kicsit visszatekintsünk rá.
Peter Martin (Richard Benjamin) és John Blane (James Brolin) egy repülőn találkoznak, ami életük kalandjára viszi őket. Egy olyan világban járunk, amikor a nyaralás már nem a Bahamákat jelenti, hanem egyenesen más időbe röpítenek minket. A két hős a vadnyugatra készül, hogy ott aztán majd megmutassák, hogy ki az úr a háznál. Habár Peter időnként fullba nyomja a kretént, azért összességében elmondható, hogy kifejezetten élvezetes kalandjaik vannak. Ez az idill pontosan addig tart, amíg a világ szereplőit alkotó androidok életre nem kelnek és a vendégekre nem támadnak. Támadnak a kastélyban, támadnak Rómában és természetesen a vadnyugaton is. Habár a vezérlőben igyekeznek orvosolni a problémát, de az androidok irányíthatatlanná válnak és már csak egy kérdés foglalkoztat mindenkit: hogy meneküljenek meg tőlük?
Amióta az androidok témája feszegetve van, azóta van műsoron az önálló életre kelés is. Persze, nem mondhatnám, hogy ez a félelem nem valós, hiszen ha mesterséges intelligenciáról van szó, akkor ez benne van a pakliban. Így hát annyira nem meglepő, hogy a Feltámad a vadnyugat is ezt feszegeti, mindezt ráadásul nem is akármilyen környezetben.
Azt azért mind megállíthatjuk, hogy Peter a valaha volt legidegesítőbb főszereplő. Már a film első perceiben eléri, hogy a néző kicsit se kedvelje őt, amikor is John-t a fegyverekkel kapcsolatos bénábbnál bénább kérdésekkel kezdi traktálni. Marhára próbálja játszani a keményfiút, de süt az egész karakterből, hogy mindezt csak azért meri ennyire nyomatni, mert biztosítva van. Vagy legalábbis ő ezt hiszi. A további másfél órában igazság szerint nem nagyon sikerül tennie azért, hogy bárki megkedvelje, úgyhogy ha valaki a robotoknak szurkol, akkor azt hiszem nem hibáztatható.
A karakterek önmagukban nem különösebben mélyek, vagy kidolgozottak. Összességében azonban süt belőlük az az elkényelmesedett butaság, ami a vesztüket okozza – és ami igazából a lényeg lenne. Michael Crichton elméjének szüleményét lehet szeretni, lehet utálni, de – más művéhez hasonlóan – itt is kijön az a momentum, amit én nála kifejezetten szeretek. Mégpedig az, hogy az ember valamiért eredendően azt hiszi, hogy mindennek felette áll, hátradőlhet és majd minden pontosan úgy történik, ahogy azt ő akarja. Azonban ha elfeledkezünk arról, hogy a világ nem körülöttünk forog, akkor bizony jön a káosz és csak leshetünk, mint Rozi a moziban. Ez persze meg is történik, a kedves szereplők meg annyira elcsodálkoznak, hogy nem ők a világ közepe, hogy a sápítozáson túl a legtöbb nem is jut. De hát lássuk be, így annyira nem is kár értük.
Nem mondhatnánk egy hibátlan filmnek. Inkább úgy fogalmaznék, hogy fontos film. Kiválóan sikerült összerakni a vadnyugatot a sci-fivel, tele volt állati jó jelenetekkel. Persze néhány részletbe még bele lehetett volna menni, de ennek ellenére is élvezhető másfél órát ad – legalábbis annak, aki szereti az ilyesmit.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gonoszkodó sárkányboszorkány, egyben egyetemista tündérlány. Szeretem a fantasyt, a horrort és a pc játékokat. Őzike forever!
Korábbi cikkek
Film2021-09-12He’s all that
Dráma sorozat2021-02-21Frontier 1. évad
Dráma sorozat2020-07-05Spinning out 1. évad
Akciósorozat2020-04-3010 retro sorozat, amit újranéznénk