Egy dolgot előre le kell szögeznünk: ha valami már a kilencvenes években is maximum erős közepesnek számított, az napjainkban jobb nem, csakis rosszabb lehet. Figyelmeztetés: erős szarkazmus következik.
Egy amerikai magáncég kifejleszt egy időgépet, amit azonban ellop pár rosszfiú, élükön Kovac doktor… akarom mondani Garcia Flynn-nel (Goran Visnijc), és visszamegy vele 1937-be, a Hinderburg zeppelin katasztrófájának napjára, minden bizonnyal azért, hogy megváltoztassák a múltat. A cég erre gyorsan kapcsolatba lép a honvédelemmel, akik meg összeverbuválnak egy kis csapatot: Lucy Preston (Abigail Spencer) történészt, Wyatt Logan (Matt Lanter) katonatisztet, valamint Rufus Carlint (Malcolm Barrett), az időgépet gyártó cég egyik programozó munkatársát. Őket hármukat egy egész cseppet elsietett felkészülést követően az időgép prototípusával visszaküldik a múltba (mert ugyan miért lenne fontos, hogy a múltba visszaküldött embereknek legalább valamiféle hamis papírjaik legyenek? Vagy esetleg valami minimális felszerelésük a többé-kevésbé korabeli ruháktól eltekintve?), hogy megakadályozzák Flynnéket abban, hogy megváltoztassák a múltat. Persze semmi sem úgy sül, ahogy kéne.
Gyerekek, értem én, hogy menő az időutazás, meg nehéz jól megcsinálni (esküszöm, most hirtelen csak a Harry Potter és az azkabani fogoly jut eszembe, ahol nem tudok belekötni az időutazásba, bár azért ott is létrejön egy végtelen hurok), de ezt azért mégsem kéne. Jó, nem vagyok nagy szakértője a témának, de attól még az én szemem is rángatózik, hogy baromira sietni kell vissza a múltba, nehogy a rosszfiúk megváltoztassák azt – igazából teljesen ráérne az ember, mert vagy már abban a pillanatban megváltozott az idősík, hogy az egyes csapat visszament, vagy ha nem, akkor meg ráérnek bármikor visszamenni, csak egy kicsit hamarabb kell odaérni, mint az első csapat. De ezt a teóriázgatást félretéve azt hiszem, egy dologban mindannyian megegyezhetünk: attól, hogy 1937-ben a Hindenburg nem úgy semmisül meg, ahogy mi azt hisszük, attól még napjainkban a főszereplő anyja nem gyógyul ki hirtelen a rákból a megváltozott idősíkon – mert a kettőnek semmi köze egymáshoz!
Szóval hatalmas, óriási lyukak vannak az időutazásos részlegen, amiken csak forgatom a szememet, mert azért fontos lenne, hogy egy időutazásról szóló sorozatban többé-kevésbé „hihető” és logikus legyen a… hát, tudjátok: az időutazás. Amit mondjuk el lehet érni azzal, hogy nem ugrál folyton mindenki mindenhová, meg esetleg rendesen elmagyarázzuk a szereplőknek – és a nézőknek –, hogy miről is van szó.
Csakhogy a probléma nem ér véget azzal, hogy se füle, se farka az időutazásnak – nem, mert minden egyéb is klisés, és kiszámítható, és még csak a karakterek sem szimpatikusak. Lucy életében persze dúl a tragédia, mert haldoklik az anyja, meg hiába gürizik, nem állandósítják az egyetemen, ahol tanít – aztán erre jön még egy lapáttal, mert kiderül, hogy Flynn ismerni fogja őt a jövőben (mert akkor úgy néz ki, hogy az időgép előre is tud menni?), és minden kis titkát tudja a nő naplójából (kis felvetés: mivel most a kvázi múltban Lucy megtudja, hogy később naplót fog írni, amit Flynn majd felhasznál ellene, egyszerűen eldöntheti, hogy akkor nem ír naplót, és a szituáció máris semmissé lesz – mondtam én, hogy van itt probléma!). Wyattnek meghalt a felesége, amiért önmagát okolja – aztán visszamegy a múltba, és ott lát egy nőt, Kate Drummontot (Shantel VanSanten), aki a feleségére emlékezteti – aztán persze ő is meghal, olyan módon, hogy Wyatt magát okolhassa. Rufus meg egyfelől valamit titokban ügyködik, másfelől meg ki lehet vele domborítani az US rasszizmusát. A múltba mész? Vigyél magaddal egy feketét! Nem fogja hátráltatni a küldetésedet!
Tudjátok mit? Nem fogok több szór pocsékolni erre a sorozatra, úgyhogy összegzem a dolgokat: az amúgy nem is hülyeség koncepcióra felhúztak egy rettentő gyenge időutazás-sémát, ami ezer sebből vérzik, megtoldották pár nem túl szimpatikus, de lelki terhekkel megrakott karakterrel, megfűszerezték jónéhány túlhúzott titokkal és rejtéllyel, és lett belőle… ez. Inkább nem minősítem. Annyit viszont még mondok, hogy végig olyan volt, mintha egy kilencvenes évekbeli sorozatot néznék – márpedig ez már akkor sem lett volna menő.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
