Vannak olyan filmek, amik remekül szórakoztatnak, de nagyjából nulla mögöttes tartalom van bennük. Aztán vannak olyanok, amik rettentő mélyek, de mire az átlagember a végükre ér, vagy elalszik, vagy legszívesebben eret vágna. És végezetül vannak azok a remekművek, amiknek a szórakoztatás és a mondanivaló is összejön – na, a Szerelmes Shakespeare pont ilyen.
Az ezerötszázas évek végén, az Erzsébet-korabeli színház aranykorában járunk. Philip Henslowe (Geoffrey Rush), az egyik nagy londoni színház tulaja éppen nagy bajban van: amúgy is pénzügyi gondokkal küzd, most pedig Hugh Fennyman (Tom Wilkinson) is felkereste, hogy – nem túl kedves módszerekkel – behajtsa a színháztulajdonoson tartozását. A két férfi végül abban egyezik meg, hogy a pénzt William Shakespeare Henslowe-nak ígért új darabjának bevételéből fogják előteremteni. Csakhogy Will (Joseph Fiennes) a kérdéses darabból még semmit sem írt meg, ugyanis, hála bukásokban bővelkedő szerelmi életének, éppen írói válsággal küzd – amiből azonban elég gyorsan kilábal, miután követve egy fiatal, tehetséges színészt, Thomas Kentet, beszökik a De Lesseps család estélyére, ahol megpillantja a család színházkedvelő lányát, Violát (Gwyneth Paltrow), akibe rögtön beleszeret. Amit ekkor még ő sem tud, az az, hogy Thomas Kent és Viola egy és ugyanaz, ugyanis a lány álruhát öltött, hogy szerepelhessen egy darabban, és így részt vehessen egy valódi kalandban – mielőtt még hozzáadnák a cseppet sem rokonszenves Lord Wessexhez (Colin Firth).
Előre is szeretnék bocsánatot kérni, mert jelen pillanatban erről a filmről csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni. Már láttam korábban is – akkor is tetszett –, azonban a héten az egyik órámon pont ezt veséztük ki, emiatt volt lehetőségem ezúttal más szemmel nézni a filmet, aminek nyomán teljesen beleszerettem.
A Szerelmes Shakespeare egy valódi metafilm, darab a filmben, átszőve rengeteg intertextuális utalással és szatirikus csipkelődéssel a popkultúra, az irodalomtudomány, és a Shakespeare-mítosz irányába. Kicsit póriasabban megfogalmazva, ez a film nem csak baromi jó, hanem rettentő okos is. Nem kell a nézőnek akadémikusnak lennie ahhoz, hogy élvezze, hiszen a sztori sodró lendületű, a poén mindig ott csattan, ahol kell, Will és Viola szerelme pedig gyönyörű, de azért az sem hátrány, ha felismeri a kicsit burkoltabb kiszólásokat is.
Amúgy, kicsit hétköznapibb vizekre evezve, a Szerelmes Shakespeare történelmi fikció, vagyis a sztori vesz egy valós történelmi elemet (William Shakespeare and a Rómeó és Júlia megalkotása), és egy fenomenális mesét kerekít köré, ami azért közben olyan témákat is boncolgat, mint például a nemi egyenjogúság. Mert tényleg rengeteg ilyen jellegű kiszólás van benne – főleg Erzsébet királynő (Judi Dench) szájából –, amik gyönyörűen belevesznek az remekül beleszőtt Shakespeare-utalásokba. Szóval rövidre zárva: ez nem csak egy jó film, hanem egy okos film is.
A tényleges sztori persze a történet „fikció” része (mivel például Shakespeare csak átdolgozta a Rómeó és Júliát, a sztorit nem ő maga találta ki),de ettől függetlenül még remek. A két forgatókönyvírónak – akik közül az egyik, szeretném megjegyezni, Tom Stoppard, korunk egyik legnagyobb angol drámaírója – sikerült egy olyan történetet összehoznia, ami ügyes kitalált alapot biztosít Shakespeare több művéhez is. Meg persze mindemelett a film önmagában is rettentő szórakoztató, és nincs benne olyan karakter, akit ne lehetne szeretni (jó, ez Lord Wessex esetében azért kérdéses, de ő is jól játssza a felfuvalkodott hólyag szerepét).
Igazából még oldalakon keresztül zenghetném ódáimat (vagy inkább szonettjeimet, hogy stílszerűek legyünk), de inkább nem teszem. Helyette nézzétek meg a filmet, ha ez eddig kimaradt volna – ígérem, nem fogtok csalódni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
