Ti elgondolkodtatok már azon, hogy vajon milyen lehet a menyország? Én nem nagyon, de nagyon remélem, hogy nem olyan, mint ebben a sorozatban.
Eleanor Shellstrop (Kristen Bell) meghalt, ráadásul nem is túl kellemes – vagy méltóságteljes – módon. De semmi gáz, mivel halála után „A Jó Helyre” került, vagyis oda, ahová a legjobb emberek, a krémek krémje jut. A kis szomszédságokra osztott helyen mindenki boldog, olyan házban lakik, amiről mindig is álmodott, ott van mellette a lelki társa, és gyakorlatilag minden tökéletes – erről pedig a szomszédság „építésze” felel, Eleanor esetében a kezdő, de nagyon lelkes Michael (Ted Danson). Szóval minden király, egyetlen dolgot leszámítva: adminisztrációs hiba történt, és Eleanor nem az, akinek hiszik, és, mivel lássuk be, életében egy címeres paraszt volt, semmi keresnivalója A Jó Helyen. Ő azonban maradni akar, ezért kitalálja, hogy felkéri „lelki társát”, Chidit (William Jackson Harper), aki életében szenegáli etika-filozófia professzor volt, tanítsa meg, hogyan is kell jónak lenni.
Nem azt mondom, az alapötlet nem rossz – tipikus „partra vetett hal”–sztori, némi fantasy-beütéssel és morális mondanivalóval. Sőt, emellett még néhol vannak benne tök jó megszólalások is – mint például az, hogy a világon minden vallás nagyjából 5%-os pontossággal találta el, hogy mi is van a halál után, míg az igazsághoz a legközelebb egy befüvezett srác került. Vagy az, hogy tulajdonképpen milyen szemétség már, hogy csak nagyon kevesen jutnak A Jó Helyre, a többiek meg A Rossz Helyre, és nincs a kettő közt átmenet. Meg aztán ezt még megszórták egy jó nagy adag politikai korrektséggel, vagyis – Eleanoron és Michaelen kívül – gyakorlatilag mindenki színesbőrű és/vagy meleg (hogy ez most pozitívum vagy negatívum mindenki döntse el magának). De ezen felül aztán tényleg nem sok jót tudok felhozni a sorozat mellett.
Szóval az alapproblémát a „jó” és a „rossz” konfliktusának kéne adnia, de úgy, hogy szimpatizálni tudjunk a „rosszal”, vagyis a hibásan A Jó Helyre került Eleanorral – csakhogy ő meg akkora paraszt, hogy ez nem megy. Flashbackekben látjuk, például, hogy az állítólagos barátait is mennyire semmibe vette életében, meg hogy úgy alapól mekkora egy tahó volt, és sajnos ez a halála után sem változik. És hiába próbálkozik Kristen Bell azzal, hogy némi humort csempésszen a karakterbe, és legalább egy kicsit megkedveljük, ez nem jön össze neki – a poénok laposak, a párbeszédek pedig továbbra is kínosak.
És sajnos a többiek – a „jók” – sem sokkal jobbak, sőt… Michael talán még elmegy, de ő is erőltetett, Chidi aranyos is lehetne, de csak azért van ott, hogy kontrasztot adjon Eleanor mellet, a szomszédság többi lakója pedig egyszerűen… creepy. Mert az egy dolog, hogy valaki jó volt életében, az meg egy másik, amikor valaki ezer wattos, mániákus vigyorral fog neki a szemétszedésnek. Bár abban biztos vagyok, hogy lesz itt még turpisság, és hogy például Eleanor szomszédjának, Tahaninak (Jameela Jamil) vaj van a füle mögött.
Ami a sztorit illeti, a történetvezetés sok helyen nagyon abszurd, amivel alapból nem is lenne probléma – sőt –, viszont a legtöbbször nem sikerül elérni a kívánt hatást, ezért ahelyett, hogy szórakoztatna, inkább csak zsibbaszt és fáraszt. A tanulság átvitele szájbarágós, mintha csak gyerekeknek írták volna, és ezért is olyan fura, hogy Eleanort kell példának használnunk.
Összességében a The Good Place, bár erős alapra építkezik, a szerkezete gyenge és rogyadozó, a sztori lapos, a szereplők pedig nem csak önmaguk karikatúriái, hanem egyenesen idegesítőek is. Nem jósólok nagy jövő a szériának.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
