Florence Foster Jenkins története érdekes dilemma elé állítja közönségét: tekinthetünk-e valakit példaképnek, esetleg netalán hősnek, aki borzalmas abban, amit csinál, de akkor is foggal-körömmel kitart mellette?
1944-et írunk, Európa romokban hever, azonban a háború szele alig érinti meg a New York-i felső tízezret. Ezeknek az elit köröknek a tagjai Florence Foster Jenkins (Meryl Streep), az idősödő örökösnő és zenebolond, aki pénzét a város kulturális életének felvirágoztatására fordítja. Florence azonban nem az a háttérben megbúvó mecénás-fajta, hanem nagyon is szeret rivaldafényben fényben tündökölni, leginkább éneklésével – azonban semmi hangja nincs. Ez persze egy cseppet sem akadályozza abban, hogy énekórákat vegyen New York legjobbjaitól, zongoristát fogadjon maga mellé, és fellépjen a nagyérdemű előtt. Mondjuk természetesen ezek a fellépések – amik igencsak megtépázzák zongoristája, Cosmé McMoon (Simon Helberg) idegeit – nagyon komoly előkészületeket igényelnek: Florence élettársa, az egykori színész St. Claire Bayfield (Hugh Grant) minden telhetőt megtesz, hogy a koncerteken csakis Florence barátai vegyenek részt, a sajtó pedig csakis kedvezően írjon róluk. Azonban, mint az lenni szokott, Florence „tehetsége” előbb-utóbb kikerül a nagyközönség elé is.
Kicsit furcsa most erről a filmről írnom, mivel Florence – aki amúgy egy valós személy volt – egy bizonyos szinten pont olyan, mint azok az… egyedek, akiket a különböző tehetségkutatók első részeiben mutogatnak, hogy nevessen a közönség: azok, akik borzalmasan énekelnek, de meg vannak győződve róla, hogy ők őstehetségek. És emiatt egy részünk Florence-en is röhögni akar, mert szegény nevetséges, míg egy másik részünk – és itt kezdődik csak igazán a tragikomédia – annak a gondolatába is beleborzong, hogy bárki is kinevesse a hölgyet, mert egyszerűen nem érdemli meg.
És itt kezdődik az, amire a bevezetőben utaltam: Florence, bár nem éppen egy dalospacsirta, és viselkedése néha kifejezetten egoistának tűnhet, főleg mivel a környezete is csak gerjeszti a tévképzeteit, igazi példakép. Mivel őt aztán tényleg megszívatta az élet – első férjétől fiatalkorában elkapta a szifiliszt, ami az egész életére rányomta a bélyegét –, ő azonban mégsem adta fel, vidám és jószívű maradt, aki nem akart mást, mint azt az örömöt, amit neki a közönség imádata, a nézőkkel való kapcsolat adhatott, és mindent meg is tett, hogy ezt megszerezze, miközben éppen annyit adott, amennyit kapott. A sors tragédiává formálta Florence életét, ő azonban komédiát csinált belőle, és ezért igenis megérdemli, hogy példaképnek tekintsük.
Most, hogy magát a főszereplőt, és annak üzenetét, hogyan élte az életét, kiveséztünk, beszélhetünk magáról a filmről. A történetvezetés az elején egy kicsit döcögős, beismerem – a jelenetek kicsit szétesnek, a kohézió nem túl jó, viszont a film nagyjából felére ez is szépen lecsiszolódik. Meg persze ettől függetlenül minden egyes kis jelenet remekül meg van komponálva, szépen keveredik bennük a komédia és a dráma. Rengeteg a megnevettető, amiből sokban a szereplőknek még csak meg sem kell szólalnia, míg ember legyen a talpán, aki nem könnyezi meg a befejezést.
A színészgárda bámulatos, és, mondja a Vadász és a Jégkirálynővel ellentétben, itt be is váltják a hozzájuk fűzött reményeket. Meryl Streep, mint mindig, most is zseniális – azért nem kis meló ilyen borzalmasan énekelni –, és úgy játssza szerepét, hogy a néző egyszerűen képtelen megállni, hogy ne kedvelje meg a kicsit bolondos Florence-t. Hugh Grant is remek, főleg annak tekintetében, hogy mennyire sokrétű a karaktere – St. Clair könnyedén válhatna unszimpatikussá a néző szemében, azonban Hugh Grant olyan rajongást képes bemutatni Florence irányába, hogy ez még csak meg sem fordul a néző fejében. A pálmát azonban nálam Simon Helberg vitte, aki egyfelöl remekül hozta a komikus pillanatokat – csak rá kell nézni az arcára, amikor Florence énekel –, másfelől pedig, ha azt kívánta a forgatókönyv, a megható jelenetekkel is remekül boldogult. Remélem, így hármójuk közül legalább azért az egyik bezsebel majd jövőre egy Oscar-jelölést.
A Florence nem egy klasszikus értelemben vett „nagy” film – nem szolgál nagy meglepetésekkel, kiszámítható, és a főszereplője sem olyan, aki hatalmas hatással lett volna a világra, már csak azért sem, mert fő motivációja azért mégiscsak saját boldogsága volt. A történet azonban mégis hatalmas lelki mélységeket tár elénk, és közben elgondolkoztat és meg is nevettet. Elég nagy elvárásokkal ültem be a moziba, és örömmel jelenthetem, nem csalódtam – és remélem, valahol a túlvilágon Florence Foster Jenkins tudja, hogy a világ most vele énekel.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback