Már volt Holmes, Miss Marple, akkor úgy illik, hogy mindenki kedvenc belga detektívjének nem kevés filmes feldolgozása következzen. Nehéz volt a maraton nyitódarabjának kiválasztása, de végül is az egyik kedvenc – és talán legfurfangosabb – filmre esett a választásom: a Harmadik lányra.
A történet szerint Poirot felkeresi egy fiatal és kétségbeesett hölgy, Norma Restarick (Jemima Rooper) aki azt állítja, hogy valószínűleg megölte korábbi dadusát miss Seagram-et (Caroline O’Neill), de már maga sem tudja, hogy mi igaz és mi nem. Poirot hiszi és nem is a dolgokat egészen addig egyik jó barátját, az írónő Madame Olivert (Zoë Wanamaker) meg nem támadják fényes nappal. Persze híres belgánknak nincs könnyű dolga, hiszen az amiből kiindulhat egy húsz év után visszatért apa, egy vak nagybácsi és agresszív titkárnője – valamint az az ösztönös érzés, hogy megvédje a labilis, de ennek ellenére csupa szív Normát a haláltól.
Ha Miss Marple-nél a Láthatalan kéz a kedvencem, akkor Poirot kalandjainál a Harmadik lány vitte a prímet. Nem tudom megmagyarázni miért, de valami miatt másnak érzem, mint a legtöbb másik Poirot művet. Van benne valami elemi bizonytalanság, ami bár nagy részben Normából fakad, de azért a többi szereplőt is rendesen körbelengi kezdve Norma apjával Andrew-al , akinek természetesen több vaj van a füle mögött mint az elsőre látszik – de természetesen mindenkinek van valami másodlagos célja, amit alaposan elrejtenek a szavak mögött.
Ha valamit nagyon szeretek a Harmadik lányban az az, hogy minden – akkor látszólag értelmetlen mozzanatnak – később értelmet nyer a jelentése és egyik-másik bizony meglehetősen szomorú volt. A fagylalt, a volt iskola, maga a dadus jelenléte mind-mind csak növelték Norma bűntudatát és kétségbeesését, amit Poirot mellett csak a fiatal festő, David (Tom Mison) tud enyhíteni.
És akkor a végről még nem is esett szó: sosem sírtam még Poirot (vagy akár bármilyen más krimi) filmen, de a Harmadik lány már nagyon közel állt ahhoz, hogy elbőgjem magam főleg, amikor Poirot követeli a bűnöstől, hogy legalább egyszer az életben legyen őszinte Normához – és ezt ő utolsó szó jogán meg is teszi. Aztán a hosszú szomorúságot felváltja a sokkal kisebb, de erős és meghitt szeretet, amit csak tovább emel Poirot, aki bevallottam nem szakértője a szerelemnek – de felismeri, ha lát egy őszintét.
Én mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a filmet – meg úgy az összes Agatha Christie adaptációt -, mert izgalmas, akció és-érzelem dús, valamint kellően csavaros egy jó krimihez méltón.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
