Oldal kiválasztása

ssp1

A múltkor azt hiszem, már panaszkodtam egy sort, hogy a Marvel legtöbb animációs sorozata egyszerűen képtelen komplexebb dolgokat letenni az asztalra – a nagyrészük manapság másból sem áll, csak túlhúzott akciójelenetekből és viccesnek szánt beszólásokból szól. A The Spectacular Spider-Mannek azonban sikerül mindebbe még valódi tartalmat is csempésznie.

A történet kezdetén Peter Parker már pár hónapja Pókember és tejesen beleszokott a hősködésbe, amit nagyon élvez is, köszöni szépen. Csakhogy kezdődik az új tanév, ami új helyzet elé állítja Petert – mostantól nem a nyári lustálkodással, hanem az iskolai életritmussal kell összeegyeztetnie Pókember időbeosztását, ráadásul azzal is szembe kell néznie, hogy otthon pénzügyi gondjaik vannak. Így már nem is olyan egyszerű az élet – Peter ugyan gyakornoki állást kap Curt Connors laborjában, de ott nem fizetnek, próbál fényképeket készíteni „Pókemberről”, de valahogy mindig csak a saját könyökét sikerül lekapnia, és bár az jó kifogás, hogy azért tűnik el, ha egy szupergonosz támad, mert megy Pókembert fotózni, barátai emiatt elkezdik megbízhatatlannak, és dühösek lesznek rá. Így hát újabb és újabb szupergonoszok ide vagy oda – a Gyík, Elektro, a Zöld Manó, Tombstone, Mysterio, Venom, Sinister Six… –, Peternek el kell gondolkodnia azon, hogyan is tudná egyensúlyba hozni az életét, már ha egyáltalán megéri Pókembernek lennie.

ssp3

Ami igazából először megfogott ebben a sorozatban, az talán az okos, de nem tolakodó alapkoncepció volt. A széria tematikája ugyanis az, hogy „Peter Parker tanul” – a huszonhat epizód összesen nyolc, három-négy epizódos kisebb történetívből áll, amik alapját egy-egy tantárgy képzi (biológia, közgazdaságtan, kémia, pszichológia, építészet, fejlődéstan, kriminológia, és dráma). Ezek egyrészt megjelennek az epizódok címében, másrészt pedig magában a t1örténetben is.

Például – és ez annyira tetszett, hogy egészen beleborzongtam –, a Venommal való küzdelem teljes egészében a pszichológiára épít, ami a tizenkettedik részben (az első évad utolsó előtti epizódja) csúcsosodik ki igazán. A szimbióta itt próbálja rávenni Petert arra, hogy véglegesen forrjanak össze, miközben a srác először mutat ellenállást – harcuk teljes egészében szimbolikus és metaforikus, a győzelemről nem az izmok döntenek, hanem az, hogy Peter el tudja-e fogadni, hogy nem ő a felelős Ben bácsi halálért, és hogy mit táplál, a negatív vagy a pozitív érzéseit.

ssp2

A szupergonoszok legyőzése mellett azonban a sorozat nagy hangsúlyt fektet Peter magánéletére is: megjelenik a csordaszelleme és az iskolai zaklatás motívuma; Harry Osbornnal kapcsolatban felmerül a szülőnek való megfelelés utáni vagy; vonzalmak, kapcsolatok szövődnek, némelyik őszinte, némelyik nem. Peter barátokat és ellenségeket szerez, és megtanul nem a külsőségek alapján dönteni, miközben a pénzszerzéssel is meggyűlik a baja – de azért próbálkozik. Valamint azt szeretném még kiemelni, hogy mennyire harmonikus Peter és May néni kapcsolata – egyszerűen jó őket nézni.

Ami az animációt illeti, a karakterdizájnok egy cseppet absztraktabbak, mint a szuperhősös rajzfilmek esetében az lenni szokott, de véleményem szerint még ez is a sorozat javára válik. A figurák viszonylag egyszerűen, de szépen vannak megrajzolva, az arányaik pedig éppen csak annyira vannak eltúlozva, hogy egyéni karaktere legyen az animációnak (példának okáért az embereknek nincs pupillája, csak a szivárványhártya van jelen, ettől viszont nyílt tekintet kapnak). A vonalvezetés lendületes, a színek nagyon élénkék, ami szépen alátámasztja a sorozat könnyedebb hangulatát, és az akkor sem válik nyomasztóvá, amikor éppen valami sötétebb témával foglalkozunk.

ssp4

Szóval nem fogok tovább kertelni, nagyon-nagyon tetszett ez a sorozat, és sajnálom, hogy a betervezett öt évad helyett mindössze csak kettő készült el (kövezzetek meg, de inkább ezt kellett volna folytatni, mint nekikezdeni az Ultimate Spider-Mannek, ami ugyan más képregényekből is behoz karaktereket, azonban sztoriszinten mélyen alulmarad). Szóval ha tehetitek, nézzétek meg – ígérem, hogy nem fogtok benne csalódni.

Szerző

Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.