Katja Millay: The Sea of Tranquality

„Azok, akikkel sosem történt semmi szar, mindig azt hiszik, hogy tudják, mi a helyes reakció arra, ha az embernek tönkreteszik az életét. Azok pedig, akik átéltek valami szart, azt hiszik, hogy mindenkinek pontosan ugyanúgy kellene megbirkóznia vele, mint ahogy nekik sikerült. Mintha létezne szabálygyűjtemény a pokol túlélésére.”

Ez egy elképesztően jó könyv. Nincs rózsaszín cukormázzal nyakon öntve – a benne felbukkanó tetemes mennyiségű édesség ellenére sem -, inkább csak fogja a csúnya, kegyetlen valóságot, és a gyanútlan olvasó képébe vágja. És ez így tökéletesen rendben van.

Nastya Kashnikov két és fél évvel ezelőtt még boldog, naiv lány volt, aki arról álmodozott, hogy egy napon híres zongoraművész lesz. Egy szörnyű tragédia azonban derékba törte az életét, és azóta csak árnyéka régi önmagának. Másik városba költözik a nagynénjéhez, elhatározva, hogy titokban tartja sötét múltját és senkit nem enged közel magához. Ám legnagyobb meglepetésére azon kapja magát, hogy megmagyarázhatatlanul vonzza az egyetlen személy, aki éppen olyan elszigetelt, mint ő maga: Josh Bennett.

Josh történetét mindenki ismeri. Minden szerettét elveszítette, így tizenhét éves korára teljesen egyedül maradt. Mindenki elkerüli, mintha a neve egyet jelentene a halállal – kivéve Nastyát. A lány először csak Josh garázsába, majd idővel életének minden területére bebocsátást nyer; hosszas és tudatos némasága után ő az egyetlen ember, akivel hajlandó beszélni. És miközben a kettejük közti vonzalom egyre erősödik, Joshban felmerül a kérdés, hogy vajon megtudja-e valaha Nastya titkát – és hogy egyáltalán akarja-e tudni.

A Nyugalom tengere egy gyönyörűen megírt és erőteljes történet két megtört fiatalról, és az újrakezdés csodájáról. Ez így lehet, hogy nyálasan hangzik, de ez a könyv minden, csak nem csöpögős. A történet folyása magával ragadó, szinte lehetetlen letenni, ha az ember egyszer elkezdte. Mindig csak egy kicsi információt csepegtet a múltból, és noha nem nehéz kitalálni, mi történt Nastyával, nem lesz unalmas vagy túlírt. Mert nem is az a lényeg, hanem hogy hogyan tud megbirkózni a traumával és a veszteségekkel, és megpróbálja végre feldolgozni és továbblépni. Én teljes mértékben meg tudtam érteni, hogy sokáig miért nem beszélt senkivel, és hogy később sem tette akárkivel/akárhol. Nagyon szépen és hitelesen volt kidolgozva, ahogy fokozatosan megnyílt.

A stílusáért is oda vagyok meg vissza, mert annak ellenére, hogy alapvetően mélységesen lehangoló és fájdalmas, akadnak nagyon szórakoztató pillanatok is, amik részben a karakterek beszólásainak, részben Nastya csípős narrációjának köszönhetőek. Egyébként váltott nézőpontú a könyv, ami tök jó, mert Nastya és Josh sokáig nem beszélnek egymással, vagy elhallgatják a fontos infókat, amikkel mi, olvasók így már tisztában vagyunk. Mindketten nagyon kidolgozott és szerethető karakterek – a legtöbb mellékszereplővel egyetemben -, gyorsan a kicsi szívembe zártam őket. Az idő nagy részében heves vágyat éreztem, hogy azonnal jól megölelgessem őket, és nem csak azért, mert feléledt a szociális érzékenységem, hanem mert tényleg mindketten fantasztikus emberek, akik nem érdemelték meg ezt a sok szörnyűséget. (Mellesleg fogalmam sincs, honnan ered az ölelésmániám, a valóságban ki nem állhatom, ha lépten-nyomon gyömöszölgetnek az emberek, kivéve azokat, akiket tényleg szeretek.)

Szóval a legszívesebben fognék egy hatalmas bödön fagyit, és Nastyának adnám, hogy kicsit megédesítse az életét. Nagyon bírtam, hogy milyen ideges és hisztis lett, ha nem jutott elég édességhez, én is ismerek ilyen embert, úgyhogy tudom, hogyan kell kezelni a helyzetet, és azt kell mondjam, Josh nagyon jól csinálta.

A történetről még annyit, hogy a vége felé kicsit megijedtem, mert bejött egy klisés fordulat, de gyorsan vissza is vontam minden felháborodásomat, mert egyáltalán nem klisés módon lett tálalva, amiért hatalmas pirospont jár az írónőnek. Ahogy a befejezésért is, mert semmi sem tökéletes. A lényeg, hogy van szerelem, garázs, meg fagyi.

Maradandó élmény és kedvenc lett, úgyhogy nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek. Még egy utolsó tanács: mindenki messziről kerülje el a magyar kiadás hátuljába bekerült Elgondolkodtató kérdéseket. Én nem tudom, ki a bánat találta ki ezt a béna szövegértési feladatot, mert az eredetileg nincs benne, de tisztára megöli a hangulatot. Úgy éreztem magam, mintha az iskolában lennék. Ne gondolkodjatok, csak olvassatok, esetleg bőgjetek egy jót, aztán irány jégkrémezni.