Hazudnék, ha azt mondanám, hogy számomra a táncos filmekről az elgondolkodtató tanulságok és az útravaló gondolatcsemegék ugranak be, de mégis akad az a szűk maroknyi példány, amelyekben a tánc nem csak látványelem, hanem többletfunkciót is ellát. Ezen kevéske mintapéldány egyike a Vezet a ritmus, régóta nagy kedvencem.
Pierre Dulain (Antonio Banderas) feltörekvő tánciskolát működtető, díjnyertes táncoktató, karikázik keresztül New York utcáin, este, mikor arra lesz figyelmes, hogy egy fiatal fiú golfütővel ver szét egy autót. Közbelépésére a fiú elrohan, de futtában elejt egy parkolókártyát, ami szerint az autó a közeli iskola igazgatónőjének tulajdona. Mr. Dulain ahelyett, hogy a rendőrséghez fordulna, nem hétköznapi tettre szánja el magát. Felkeresi az iskola igazgatónőjét, Augustine Jamest (Alfre Woodard), hogy visszaadja az igazolványát és egyúttal felkínálja tánctanári szolgálatait az iskola problémás diákjainak megsegítésére. Ms. James rövid habozás után elfogadja az ajánlatot, s Pierre megkezdi működését New York legproblémásabb középiskolájának legproblémásabb diákjaival és bizony komoly elhivatottságra és még több nyitottságra van szüksége, hogy az örökké ellenkező, heves vérmérsékletű, hip-hophoz szokott tinik érdeklődését felkeltse a klasszikus szalontánc iránt. De ahol két világ találkozik ott nem csak háború lehet, de megújulás is.
Fontos leszögezni: a Vezet a ritmus igaz történet alapján íródott. Talán ez is az oka annak, hogy a karakterek kidolgozottabbak, élettel telibbek és komplexebbek – egyszóval valóságosabbak, mint amint az átlag-kommersz látványtáncos-filmektől megszokhattunk. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a Vezet a ritmus mélylélektani mélységekbe vezet és elemez. Nem is lehet ezt elvárni, idő és cellulózszűke miatt, pláne úgy, hogy nem csak a három főszereplő karaktere kibontott, hanem mellettük még vagy hat-nyolc erős mellékszereplőt is nyomon követ a film, akik épp csak egy kevéssel maradnak el árnyalásban Mr. Dulain, LaRhette (Yaya DaCosta) és Rock (Rob Brown) karakterétől és mindegyikükön megfigyelhető kisebb-nagyobb mértékű karakterfejlődés. No persze ezeket a karaktereket meg is kellett formálni, és én azt hiszem, a színészi gárda parádésat alakít, hogy életre keltsék a nagyszájú, bajkeverő és dühös, nehéz sorsú kamaszokat, illetve nem lehet elsiklani Banderas alakítása mellett, aki kellő finomhangolással formálja meg a minden bizonnyal karizmatikus erejű tánctanárt, akiben nyilvánvalóan van egy kis eszelősség, de a jobbik fajtából.
De táncos filmről lévén szó, nem lehet figyelmen kívül hagyni a táncot, mint lényegi elemet. Noha a Vezet a ritmus sok társától eltérő nem a látványos koreográfiákra tett fel mindent, és nem volt rest egy kielégítően komplexre kovácsolt történetet is a film alá pattintani, azért nem elhanyagolható az a tény, hogy igenis van benne két olyan elképesztő tangójelenet, amelyekért önmagukban is érdemes lenne megnézni ezt a filmet.
Hogy mi emeli ki mégis számomra ezt a filmet a többi táncos film közül magasan? Nos, az a realitása és az embersége, amilyen élethez való hozzáállást mutat. Például, hogy Mr. Dulain nem a törvény erejével támad egy kamaszra, aki súlyosat hibázik, hogy ezzel is taszajtson rajta egyet a bűnözés felé vezető lejtőn, hanem segítséget kínál neki a maga sajátos módján, mindezt úgy, hogy nem vár érte semmit. Jót cselekszik pusztán a jóért, és Rockkal együtt a többi nehéz sorsú fiatalt is a szárnyai alá veszi és mutat nekik egy utat egy jobb élet felé.
Az tetszik benne, hogy a Vezet a ritmus táncai nem egy öncél, a siker, vagy a hírnév, esetleg egy túlmisztifikált „gonosz” ellen komponálódnak meg, mint a Step Up széria későbbi részeiben, hanem a nagyon is valóságos hétköznapokat, a nagyon is valóságos emberi sorsokat teszik rendbe. Önbizalomra és egymás iránti, kölcsönös tiszteletre, a célokért való kemény küzdelem fontosságára tanítanak, nem fellengzősségre.
És még az tetszik benne, hogy ebben a filmben az ellentétekből kivételesen nem háború születik, az ellentétek nem kiéleződnek, hanem megtanulnak együttműködni és mindig van, legalább az egyik félnek, annyi sütnivalója, hogy ne az ellenkezés felületét keresse, hanem az konszenzusét. És ennek jegyében nem restek tanulni sem egymástól. Jó példa erre Mr. Dulain, aki ahelyett, hogy a saját zenei ízlését erőltetné diákjaira, nyitott arra, hogy meghallgassa, amit tanítványai szeretnek és társuk lesz abban, hogy összeüssenek belőle valami újat.
Így aztán, a válaszom arra, hogy miért érdemes sok-sok táncos film közül éppen ezt megnézni, egyértelműen és következetesen az, hogy azért, mert ez a film az emberi nagyságot, a növekedést, az együttműködést hirdeti, nem az ellenségeskedést és az öncélt.
Szerző

-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő