Éjszaka egy ausztrál kisvárosban, az ötvenes években. Egy busz áll meg a poros főutcán, leszáll róla egy elegáns nő, kezében Singer varrógép. A gépet leteszi a földre, felpattintja cigarettatárcáját és rágyújt. Körbepillant maga körül, szemügyre véve a lerobbant boltokat, majd a cigarettát vörösre rúzsozott szájához emeli, nagyot szippant belőle, és így szól: „Visszajöttem, mocskok.”
Myrtle „Tilly” Dunnage (Kate Winslet) huszonöt év után tér vissza szülővárosába, az aprócska és visszamaradott Dungatárba, a kietlen ausztrál vidékre. Visszatértének két oka van: hogy gondját tudja viselni idős anyjának, „Őrült” Mollynak (Judy Davies), és hogy kiderítse, valóban ő-e a felelős annak a kisfiúnak a haláláért, ami miatt tízéves korában elküldték a városból. Dungatar lakói – akik közül szinte mindenki megvan a maga titka vagy stiklije – általános ellenszenvvel fordulnak felé, így Tillynek mindössze csak két valódi szövetségese akad: a női ruhákért rajongó Farrat őrmester (Hugo Weaving), és a szegény, de jó kiállású Teddy McSwiney (Liam Hemsworth). Azonban Tillynek – szépsége mellett – van még egy fegyvere a tárházában: az elmúlt huszonöt évben London és Párizsban tanult, így mára már világklasszis varrónő, és bizony Dungatar nem éppen divatos hölgyei képtelenek ellenállni annak a csillogásnak, amit ő kínál nekik.
Akik olvasták a legutóbbi cikkeimet, azok tudják, hogy micsoda borzalmakba futottam bele mostanában, és pont ezért is örültem meg annyira A ruhakészítőnek, mivel ez az alkotás a maga egyedi hangvételével friss szellőként hatott a lelkemre. A film, aminek alapjául Rosalie Ham azonos című regénye szolgál, egészen furcsa hangnemet üt meg, ahol Tilly az igazságért és az elégtételért folyó harcának drámaisága keveredik Dungatar lakóinak sokszor humoros különcségével.
A történet gördülékenyen indul, hajt minket előre a vágy, hogy megtudjuk, mi is történt valójában Stewart Pettymannel, a tanácsos fiával, akinek a halálával Tillyt vádolják, valamint azt, hogyan játszik bele ebbe a történetbe a város többi lakója – Pettyman tanácsos (Shane Bourne), Almanac patikárus (Barry Otto), Harridiene tanítónő (Kerry Fox), és Getrude Pratt (Sarah Snook), Tilly egyik gyerekkori barátja, akiknek bizony mind van mit rejtegetnie a szekrényben. Ez a gördülékenység azonban a film vége felé kicsit alálohad – a város divatossá tétele kicsit túl gyorsan zajlik le és a végső bosszú is kicsit hirtelen, viszont az alaphang így is rettentő szórakoztató marad az utolsó képkockáig, akkor is, ha bizony történnek a filmben tragédiák. Mondjuk ez utóbbiakra szükség is van, mert a történet lényege, hogy bemutassa, milyen hatással is lehet egy életre az emberi kicsinyesség és gyarlóság, főleg egy olyan apró és belterjes színtéren, mint Dungatar városa, ahová Tilly, akiből időközben lett valaki, egyáltalán nem illik.
Szóval alapjába véve nagyon tetszett a film, a hibáival együtt is, viszont volt egy dolog, ami nem hagyott nyugodni, ez pedig a borzalmas casting. A „borzalmasat” nem úgy értem, hogy rossza lettek volna a színészek, mert egyenként mindenki remekelt, főleg talán Judy Davies, akinek vitriolos sorai sokszor megmosolyogtattak, csakhogy a főbb szereplők együtt nem működtek jól. Ennek egy nagyon prózai oka van: a film szerette volna velünk elhitetni, hogy Kate Winslet (sz. 1975), Sarah Snook (sz. 1987), és Liam Hemsworth (sz. 1990) egyszerre voltak gyerekek. Ez pedig olyannyira nem jött össze neki, hogy Tilly és Ted romantikus jeleneteinél mindig végig rázott a hideg, mert, ha pedofil nem is, de olyan puma-hangulata volt az egésznek. Itt igazából gondolom az lehetett a baj, hogy a producerek nem tudták eldönteni, hogy Kate Winsletet akarják a főszerepre, vagy egy fiatalabb szereplőgárdát akarnak bemutatni (ahol mondjuk nem huszonöt, hanem mondjuk tizenöt év telt el Tilly távozása óta), így aztán ahelyett, hogy választottak volna egy fiatalabb színésznőt a főszerepre, vagy Kate Winslethez „öregítették” volna a többieket, kötöttek egy furcsa kompromisszumot, ami senkinek sem jó.
Ám ha ezen a kor-problémán túljut az ember, akkor a film tényleg egészen remek – bár messze nem hibátlan –, kimagasló színészi játékkal és merész, már-már groteszk hangvétellel, úgyhogy nyugodt szívvel ajánlom ezt a filmet egy kis esti mozizáshoz.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
