Harmadszorra is sikerült lenyűgöznie!
James T. Kirk (Crhis Pine) és legénysége a U.S.S Enterprise fedélzetén a feltérképezetlen zugait kutatják a világegyetemnek egy öt éves program keretében. Egy kis szünetet tartva egy föderációs űrállomáson pihennek meg, találkoznak újra szeretteikkel. Ezen űrálmosra sodródik hajójával egy idegen, aki állítása szerint elveszítette a legénységét, és segítséget kér a föderációtól, hogy megmenthesse elveszett társait, akiket egy ismeretlen támadott meg és ejtett fogjuk. Erre a feladata pedig kik lenének alkalmasabbak, mint James T. Kirk és a mindenható legénysége?
Voltak itt pletykák a rendező váltás miatt, hogy hát nem hozza majd a szintet, nem lesz meg az a minőség, amit az első kettő nyújt. Az első felvezette a világot, a második kitágította, a harmadik pedig hozzáláncolt. Leszögezem előre, semmit nem lehet érezni a rendezőváltásból, maximum annyit, hogy, mintha még inkább össze szokott volna a csapat, mindenki a maximumot nyújtja. A történet összeért, mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. Simon Pegg volt az egyik forgatókönyvíró, ebből adódóan pedig több benne a vicces jelenet, poén, de ez nem vesz el, sőt hozzá ad az élményhez.
Az Enterprise olyan kalamajkába keveredik, ami egy jó ideig úgy tűnik még Khan haragjánál is fenyegetőbb. Ismeretlen bolygón, hajó nélkül, a csapat szétszórva, szinte magukra vannak utalva a karaktereink. Hála a jó égnek, hogy Kirk-öt tökös kapitánynak írták meg, a csapata pedig önállóan is képes gondolkodni. A humor pedig amolyan feszültségoldó, de nem a kínos fajtából. Jaylah (Sofia Boutella) és Scotty (Simon Pegg) közt mennek, azt hiszem a legviccesebb szóváltások, illetve Bones doktor (Karl Urban) és Spock (Zachary Quinto) között. Valóban szórakoztatóak a szóváltásaik, miközben megőrzik a helyzet súlyának komolyságát is. De most mit csináljanak, végig drámázzanak meg sírjanak, hogy most milyen rossz nekik? Azt hiszem természetes emberi viselkedés, hogy a szorult helyzetekben viccel, humorral próbáljuk csökkenteni a stresszt, és ez teljesen jól működött. Ha már vicces megoldás, a filmvégi nagy támadás minden idők leglazább megoldása, de komolyan, még akkora bulit a galaxis nem látott!
A fő gonoszunk, Krall (Idris Elba) rettentő félelmetesen nézett ki, (hihetetlen sminkmunka) ráadásul elég nagy hatalom került a kezébe, hogy elsöpörje az egész föderációt, amire joggal haragszik. Hihetetlen volt, hogy még egy ilyen durva maszkban is képes volt ilyen jól átadni az érzelmeket. Valódi fenyegetés volt, nagy erővel, amit sokszor meg is mutatott.
A többi karakter hozza a megszokott formáját. Hihetetlen, de a legérzelmesebb jelenete például Spocknak van, aki megemlékezik Leonard Nemoyról, és a régi csapatról, nagyon szép és megtisztelő jelenet volt. Jaylah, mint az új szövetséges nagyon is beleillett a képbe. Gépekre irányuló szakértelme húzza ki a slamasztikából a csapatunkat, ráadásul ő segít kiszabadítani a legénységet, minden megmaradt félelme ellenére. Erős, bátor és szórakoztató karakter, belopta magát a szívembe.
A filmből persze nem maradhatnak ki a látványos űrcsaták, illetve egy nagy filmvégi, csihi-puhi. Először azt gondoltam, hogy hát ez már megint ugyan az, mint az előző kettőben, hogy Spock vagy Kirk megint elpáholja a fő gonoszt és mindenki boldog, de annak ellenére, hogy végül is ez történik, mégis izgalmas volt megint, mert ezúttal az ellenség párszor lélekben is bevitt pár öklöst Kirknek, ami egyedivé teszi az ő harcukat.
A látvány verhetetlen. Abba az űrállomásba szerelmes vagyok. Az Enterprise-ra még mindig azonnal felköltöznék, ha lehetne. A maszkok, sminkek, úgy az egész film kinézete hibátlan, és végre nem csillog semmi indokolatlanul, nem úgy, mint az első filmben, ahol egy fekete lyuk is becsillant a nap fényében…
Szerző
- Korábbi szerkesztő
