Hibám talán, hogy én szeretem az akciófilmeket. Nem csak a jóféléket, de azokat is, amelyekben nos… csak van jó sok akció. Lehet lazítani agyban és kiereszteni egy kis gőzt a szerteszét fröccsenő paradicsomlétől. Így aztán, akárki akármit mond, a Hitman: 47-es ügynök nekem kedvemre való volt. Nem lesz az évszázad filmje, és nem lopja vissza a szívemet John Wicktől, de szerintem egész korrekt próbálkozás volt a rebootra. Mivel azonban a régi hibákat nem sikerült kiküszöbölni, helyette sikerült újakat belepakolni, nem csodálom, hogy sikertelen maradt a próbálkozás.
A történet szerint adva van egy lány (Hannah Ware), aki tud valamit, amiről minden illetékes szervezet tudja, hogy tudja, és ezért keresik, de a lány még nem tudja, hogy tudja, mert elnyomja. Tudom. Szóismétlés. És bonyolult. És klissés. De hát erről van szó. Na, már most, ennek a lánynak vannak bizonyos képességei, amelyeket részint elnyom, de még így is segítik a kutatásban és a menekülésben is, egész addig, míg rá nem akad A Szindikátus és az Ügynökség, élükön a 47-es ügynökkel (Rupert Friend), akik elől már nem lóghat meg. Így fordul a feje tetejére Katia van Dees félelemmel teli rongyos ki élete és csöppen a lány egy verseny közepébe, aminek célja, hogy ki találja meg előbb Litvenko t (Ciarán Hinds), a híres humán genom-specialistát.
És hogy miért fontos ez? Nos, mert az új eredettörténet szerint a Hitmanek/Ügynökök immáron nem egyszerű emberek, akiket kora gyerekkoruktól arra tréningeztek, hogyan kell gyorsan és hatékonyan ölni, de genomjukban némiképp átalakított és feljavított (?) emberek, akiket arra programoztak genetikailag, hogy minél sikeresebb gyilkosok legyenek. Ezért aztán okosabbak, gyorsabbak és emberfelettibbek, mint valaha. Lássuk be, ettől az elgondolástól sem csapjuk össze a tenyerünket, hogy milyen rettenetesen eredeti, arra pedig, hogy a genetika jó, de azért nem mindenható, meg csak rálegyintünk. Láttunk már ilyet, olcsó félmisztikus-féltudományos magyarázat, elmegy, noha azért akad néhány pont a filmben, ahol már olyan pofátlanul visszaélnek ezzel az ütőkártyával, hogy legszívesebben visszaütnék.
Kitűnhet az olvasónak a fentiekből, hogy a várttal ellentétben kérdéses, ki a központi karakter, mert míg 2007-ben tagadhatatlanul 47-es ügynök volt a góré, itt azért a fókusz erősen átcsúszik Katia karakterére és nem csak a kezdetekben, hanem a végkifejletben egyaránt. Ha szavaznom kéne, én Katiára mondanám, hogy A Főszereplő, ami azért elég visszás annak fényében, hogy nem csak hogy egy Hitman filmet nézünk, de direkt A 47-es ügynöknek datált verziót! (Ha pusztán Hitman filmről lenne szó, azt még meg lehetne okolni, miért terelődik Katiára a hangsúly, de ennek a poénnak a lelölévést a filmre bízom.)
Ami a színészi játékot illeti, az azért egyértelmű, hogy miért nem kapta meg senki ezért a szerepéért az aranyszobrocskát, de szerintem a célnak tökéletesen megfelel, amit nyújtanak. A 47-es ügynök klasszul vágja a fapofát, még a legvérmesebb akciójelent közben is, így aztán abszolút hitelesen szenvtelen bérgyilkos, és mivel egy pillanatra sem inog meg, még el is hiszem neki, hogy tényleg hatékonyan tud ölni. Ugyanakkor, akárki akármi mond, nekem Katia karaktere is tetszett, nem tolta túl az értetlen-ártatlant, akit üldöz az élet és a paranoia – ami aztán jogos félelemnek bizonyul, viszont meglehetősen gyorsan váltott át, talán már túl gyorsan is váltott át szükség esetén… nos, gyilkosba. Márpedig azt még értem, hogy Hitman szemrebbenés nélkül lő le bárkit, azt is értem, hogy a szükség nagy úr, de nehezemre esik elképzelni, hogy egy ember, aki addig normális, embertársaira odafigyelő civilként élt, képes lenne egyik pillanatról a másikra különösebb bűntudat nélkül bérgyilkossá válni. Ez még Katia eredettörténetének fényében is karakterbeli inkonzisztencia.
Ami az egyéb szintű hitelességet illeti… Ne várjunk hitelességet. Noha Hitman a tárat feltűnően gyakran cserélgeti, a fizikára tesz magasról, meg a józanészre is. Genetikai turbó ide vagy oda, azért az út közepén állva tiszta célpontként igen valószínűtlen, hogy valaki egyetlen golyót se kapjon be, miközben géppuskával osztják rá az áldást. Ám ez is olyan akciófilmes klissé, amire jobb napjaimon csupán legyintek. Legalább a lány összefogja a haját a végső összecsapásra. Ez is valami. Olyan életszagú, ha más nem is az.
A háttérzenére egyáltalán nem emlékszem, ezzel szerintem mindent el is mondtam. Legalább az Ave Mariát átmenthették volna, akkor lenne mire emlékeznem, még ha értelme nem sok is lenne.
Viszont amiért a filmet néztem, az akcióért, fejlövésért és művérért, azt maximálisan megkaptam, noha nem bántam volna még néhány okos csavart és legalább egyetlen árva katartktikus pillanatot, de sajnos ebben a kategóriában még az is elúszott, amit izomból annak szántak. Pedig szeretem, ha meglepnek.
Azért mindent összevetve, bár a játékkal továbbra sem játszottam, szerintem ez a film megéri a maga másfél óráját. Én gazdagodtam egy bármikor szabadon előkapható popcorn akciófilmmel. És ez is valami. Ha nem is akkora lecsapott magaslabda, mint egy gyilkoláshoz összefogott hajzuhatag.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
