Van az a film, ami annyira rossz, hogy az már jó – na, A hűséges még ezt a szintet sem üti meg igazán.
Szóval, öhm… Kiderült, hogy a Chicagót körbevevő kerítésen kívül is van élet, azonban Evelyn (Naomi Watts), aki szépen lassan diktatúrát kezd kialakítani a csoportrendszer alól felmentett chicagóiak fölött, nem akarja, hogy bárki is elhagyja a várost. Ez egyfelől feszültséghez vezet közte, és az egykori Barátságosak egykori vezére, Johanna (Octavia Spencer) közt, másfelől pedig arra sarkallja Triséket, hogy csak azért is hágják meg a falat. Így hát Tris (Shailene Woodley), Tobias (Theo James), Tori (Maggie Q), Caleb (Ansel Elgort), Christina (Zoe Kravitz), valamint a hozzájuk csapódó Peter (Miles Teller) meg is teszi ezt, és némi tűzharcot követően sikerül átjutniuk rajta. A falon túl lepusztult, Marsra emlékeztető táj fogadja őket, ahol véreső esik. Azonban ezen túl is egy katonai kutatóbázis-szerű hely bújik meg, aminek vezetője, David (Jeff Daniels) elmagyarázza az odaérkező Triséknek, hogy tulajdonképpen egész Chicago egy nagyon genetikai kísérlet, aminek célja, hogy bebizonyítsák, a rengeteg génmódosítás után az emberi DNS idővel képes rendbe hozni magát. Persze azért, mert ez már csak így szokott lenni, a központ sötét titkokat rejteget.
Most őszintén, nem tudom, mégis mire számítottam – az első rész limonádéval még elment (ha nem gondolt bele az ember, hogy egésznek semmi értelme), a másodikban már semmi ráció nem volt, művészi szenvedés meg indokolatlan 3D viszont annál inkább, a harmadik epizód viszont még ezekre is ráver. A harmadik rész a mazochizmus egy különleges formája. A harmadik rész eleje még vicces, mert azon röhög az ember, hogy mennyire vacak, az utolsó negyven perchez azonban már nekem is vodka kellett, hogy kibírjam.
Kezdjük ott, hogy a film már az első húsz percben szisztematikusan kinyír két fontosabb szereplőt, akik közül ráadásul az egyik, esküszöm, olyan módon hal meg, ami ellent mond a fizika törvényeinek. És akkor itt még nem érkeztünk el a legfájdalmasabb, legagyzsibbasztóbb részekhez – mert az első húsz perc tényleg csak indokolatlan erőfitogtatás indokolatlan – de rettentő dizájnos – ál-posztpokaliptikus környezetben, nyakon öntve egy adag giccsel (tris és Tobias nyitójelenetére gondolok).
De az igazi hülyeség-zuhatag csak akkor jön, amikor hőseink átjutnak a falon. Mert például egy óra gyaloglás után hirtelen már véreső esik, ami a fal város felőli oldalát valahogy nem érinti. Aztán jönnek a további logikai buktatók, amibe egy olimpiai gátfutónak is beletörne a lába (és én még azt hittem, hogy a második rész hiányolta a logikát). Vegyük például azt, hogy egyszer azt mondják, hogy a jellem gyakorlatilag csakis a genetikától függ (pedig nem), aztán nem sokkal később kitörlik valakinek az emlékeit, amivel elveszíti a személyiségét – tehát a személyiség az emlékektől függ, nem a genetikától. Akkor most hogy is van ez? Arról meg nem is beszélve, hogy így kívánták rendbe hozni az emberi DNS-t, hogy az azonos génhibával rendelkező egyedeket különálló csoportokba osztották – ami amúgy tudtommal pont, hogy súlyosbítja a problémát, nem hogy enyhítené. Valaki küldjön már egy példányt az íróknak a Fajok eredetéből, könyörgöm.
De minden egyéb ilyen hülyeséget (aminek most csak frakcióját írtam itt le) félretéve, nos… Van benne pár szépen kitalált technikai újítás. És ezzel azt hiszem, minden pozitívumot összefoglaltam. A sztori semmitmondó – mert persze, jó YA-szokáshoz híven, az utolsó kötet adaptációját kettékapták –, viszont az a semmi két egész órán keresztül tart, amibe, hogy valami azért mégis történjen a képernyőn, sikerült belepakolni két indokolatlanul, de szemérmesen árnyékolt, meztelenkedő jelenetet is. A színész játék gyenge, viszont van pár új szereplő, akiket képtelenek rendesen kifejteni. A tetőpont gagyi és súlytalan, de hogy őszinte legyek, ezen a ponton már ittam, meg aztán az agyam is lefagyott – nem volt hajlandó több hülyeséget befogadni.
A Hűséges csak úgy nagyjából a felét hozta be a belé fektetett összegnek (ami úgy érzem, jogos), így hát nem meglepő, hogy a stúdió az utolsó részt már nem is akarja moziba küldeni, hanem egy tévéfilm keretein belül oldaná meg a lezárást, aminél szégyenletesebb véget el sem tudnék képzelni egy filmfranchise-nak. De lássuk be: a Divergent megérdemli. Vagy legalábbis annyi szent, hogy Hűségest senkinek sem ajánlom – ha pedig mégis úgy döntenétek, hogy megnézitek, mindenképpen legyen a közelben alkohol.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
