Miután szeretem a művészeteket és az életrajzi drámák is érdekelnek (arról nem is beszélve, hogy bírom Tim Burtont), ez a film már alapból jókora előnnyel indult nálam, azonban emellett egy olyan ritka hangulatot is sikerült teremtenie, ami nem sok más alkotásnak sikerül.
Az ötvenes évek Kaliforniájában járunk, mikor is Margaret (Amy Adams), a fiatal festőnő, kislányával, Jane-nel (Delaney Raye/Madeleine Arthur), megszökik férje elől és San Fransicóba menekül. Itt találkozik egy utcai festegetés alkalmával az ambiciózus reménybeli festőművésszel, Walter Keane-nel (Christoph Waltz), akivel egy gyors románcot követően összeházasodnak. És mialatt Walter képtelen elérni, hogy bárki is felfigyeljen középszerű utcaképeire, addig a nagyközönség teljesen rákattan Margaret főképp szomorú, nagy szemű gyerekeket ábrázoló portréira. Walter, sikert szimatolva, azonban azt állítja – mivel a képeken csak a „Keane” aláírás szerepel – ő festette Margaret műveit, az üzlet nevében a háttérbe szorítva a nőt, aki ezek után évekig kénytelen hazugságban, a férje uralma alatt élni.
A filmnek, azt hiszem, két igazi alaptétele van: mindenki a saját történetének főhőse, valamint nem minden hős bátor és erős. Margaret nagyon sokáig passzív alakként tűri Walter zsarnokoskodását, azt, hogy a férfi gyakorlatilag rabszolgaszerepbe kényszeríti, folyamatosan vele festet, hogy aztán a babérokat ő arassa le, miközben fogalma sincs, a képek mögött megbúvó, érzelmi tartalomról. Ez a metaforikus csapda aztán szinte az őrület szélére kergeti Margaretet, aki sem nőként, sem művészként nem képes ebben az élethelyzetben tündökölni, és bizony jó sok időnek el kell telnie, amíg végül képes lesz kiállni magáért – és mindeközben a film azt is bebizonyítja, hogy a pénz valóban nem boldogít.
Mivel az alkotás alig száz perc alatt kíván bemutatni egy egész életművet, a sztoriban vannak kisebb-nagyobb ugrások, viszont mindez pont úgy van felépítve, hogy mindenre elegendő idő és hangsúly jusson, így nem érezzük úgy, mint a történet el lenne sietve, vagy esetleg szétesne. Amy Adams tündököl a szenvedő szerepbe, végig érezni a frusztrációját, félelmét, és a művészetbe vetett hitét, viszont Christoph Waltz is kitesz magáért. Walter a történet elején olyannyira negédes, hogy már előre lehet tudni, hogy itt valami baj lesz, és valóban, ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre kaotikusabbá, egyre zsarnokibbá a figura – először még észérvekkel támasztja alá, hogy miért is kell azt állítani, hogy ő festette a képeket, utána viszont már szinte tárgyként, tulajdonként kezeli nem csak Margaretet, hanem Jane-t is. A történet nagyon szépen építi fel a karakter lejáratását – a csavar zseniális, és gyönyörűen játszik rá arra, hogy mit is látunk, és mit vélünk látni –, a Margarettel való „végső összecsapáskor” pedig Waltz remekül ripacskodik.
Úgy érzem, még az is megérdemel egy kis dicséretet/pár sort, hogy a film – bár filmet rendezőként jegyző Tim Burton a festőnő nagy rajongója, és még rendelt is tőle portrét a kilencvenes években – egy percig sem állítja, hogy Margaret Keane nagy festő lenne. Sőt, a történet egy Andy Warhol idézettel nyit, miszerint „Keane biztos jó, mert ha nem lenne az, nem szeretnék ennyien”. Mert itt valóban ez a lényeg: a nagy szemű portrékat szereti a nép, miközben a kritikusok megosztottak, és valóban fel kell magunknak tennünk a kérdést: vajon érzelemmel telített mesterművekkel, vagy szimpla giccsel van dolgunk? (A választ erre mindenki döntse el maga.)
Nekem nagyon tetszett a Nagy szemek, amiben Tim Burton egyértelműen kilépett a megszokott komfortzónájából, ami viszont kifejezetten jót tett neki. A történet érdekfeszítő, a pszichológiai dráma elgondolkodtató, a színészek bravúrosak – csakis ajánlani tudom.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
