Robin LaFevers: Halandó szív

„Tudjuk, hogy amikor a leghosszabb az éjszaka, és a sötétség uralkodik, Mortain visszatér a mi világunkba az Ő birodalmából, és a tél jár a nyomában, mert a tél az ő igazi évszaka.”

Robin LaFevers könyvsorozata már az első résszel, a Gyilkos kegyelemmel belopta magát a szívembe, és a második, Sötét diadal című kötet is szépen teljesített a kissé kiszámítható cselekmény ellenére. Ebből kifolyólag nagyjából világítótorony nagyságú elvárásokkal és reményekkel kezdtem neki ennek a regényének.

Ám hatalmas bánatomra csalódnom kellett, méghozzá nem is kicsit. A borítón leledző viharos ég tökéletesen illusztrálja az érzéseimet, amik engem is kellemetlen meglepetésként értek. Ezt a könyvet ugyanis nagyon sokan szeretik – kivéve szerény személyemet. Na jó, nem én vagyok az egyetlen, van még pár sorstársam, akikkel lehet együtt szörnyülködni, hogy mivé lett ez a jó kis trilógia. De mint tudjuk, kinek a pap, kinek a paplan.

Ahogy az előző kritikámban már említettem, ezúttal Annith lép elő főszereplővé. Róla ugye eddig is tudtuk, hogy a többi lánnyal ellentétben nem felnőttként, hanem kisbaba korában került a kolostorba, és az apácák nevelték fel. Ennek ellenére ő még mindig csak várakozik, hogy küldetést kapjon, miközben barátnői már elhagyták Mortain kolostorát, hogy beteljesítsék istenük akaratát. Legsötétebb félelmei és kételyei látszanak beigazolódni, amikor rájön, hogy az apátasszony neki nem szán feladatot, hanem azt akarja, hogy ő legyen a zárda új Látnoka, vagyis az egész életét a komor falak közé zárva kéne leélnie, hogy látomásaival közvetítse Mortain akaratát a többieknek. Annith, aki egész életében arra készült, hogy orgyilkos lehessen, árulásnak fogja fel ezt a döntést, és készen áll, hogy a saját kezébe vegye a sorsát. Megszökik a kolostorból, hogy a breton udvarba menjen, ahol Anne hercegnő és hívei a francia invázió elleni stratégiáról tanácskoznak. Útja során segítségre is akad a hellequinek – a megváltásra vágyó, elátkozott lelkek – és jóképű vezetőjük, Balthazaar, valamint a nőket és ártatlanokat védelmező Arduinna papnői személyében.

Biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb baj az, hogy egyszerűen képtelen voltam megszeretni a főszereplőket. Annith soha nem érdekelt túlságosan, de reméltem, hogy ez majd idővel változik, elvégre az ő szemén keresztül látunk mindent, és úgy gondoltam, hogy biztos kiderül róla, hogy legalább olyan tökös hősnő, mint Ismae és Sybella. Hát, nem az. Rettenetesen irritáltak a kis belső monológjai, amikor folyamatosan csak nyafogott, hogy milyen szörnyű volt az élete és mennyi megpróbáltatás érte, meg azt ismételgette, hogy mennyire szuperek a képességei. Nekem meg közben végig az járt a fejemben, hogy oké, megértjük, hogy nem fenékig tejfel az élet, de a másik két lánnyal sokkal durvább dolgok történtek, mégse hisztiztek ennyit. Nagyon igyekeztem elfogadni, hogy a gyermekkori megrázkódtatások hatására lett ilyen… de attól még ugyanúgy az idegeimre ment.

A szerelmi szál se pendítette meg kicsi kőszívem húrjait, pedig ebben bíztam, mert az írónő eddig kifejezetten jó volt romantikus téren. Balthazaar csak egy a sok szomorú hősszerelmes közül, semmi újdonság nem volt benne. Lehet, hogy a válogatós korszakomat élem, de valahogy egyáltalán nem mozgatott meg. Odáig jutottam, hogy a legszívesebben lefejeltem volna az asztalt, amikor elhangzott a „mintha egész életében ismerte volna”, ami minden gyakorlott olvasó rémálma, akkora nagy klisé. Oké, talán van értelme annak fényében, ami később kiderült a pasiról, és amit most nem fogok részletezni, nehogy lelőjem ezt a csodálatos poént, ami mindent elrontott. Borzasztó volt az a fordulat, az egész olyan kínosan fura lett tőle.

A mellékszereplők viszont egész érdekesek lettek, úgy általánosságban a hellequineket jó ötletnek tartom, Arduinna papnőiről pedig szíves örömest elolvasnék egy külön könyvet, valahogy olyanok voltak, mint valami feminista igazságosztó liga, vagy nem is tudom.

Sajnos a történet sem volt az igazi, túl sok volt a kiszámítható fordulatokból, amit az előző köteteknél még többé-kevésbé elnéztem, mert egyébként jól sikerültek, de ennek már túl sok volt a rovásán. Az állítólagos nagy csavarok megoldása már messziről üvöltött a sorokból, és kissé unalmas volt harmadszorra is ráébredni, hogy az apátasszony nem olyan jó és szent, mint hittük. A szereplők hiába kerültek viszonylag veszélyes helyzetekbe, nem tudtam aggódni értük, mert egyértelmű volt, hogy az írónő odavan a happy endért, és nyilván nem a nagy befejezésnél kezdi el irtani a népet, pláne nem a hősnő szívszerelmét.

Szóval kár, hogy ilyen ziláltan ér véget a ragyogóan induló kapcsolatom a halál szépséges szolgálólányaival. Megpróbálom elfelejteni a megpróbáltatásokat, és csak az előző részekre emlékezni, ezt meg elrejtem valahol az agyam hátsó zugaiban. Ettől függetlenül szívesen olvasnék még a jövőben az írónőtől, mert szerettem a stílusát. Csak térjen vissza a kevésbé idegesítő és klisés karakterekhez, és újra jóban leszünk.