Oldal kiválasztása

„Ha nem én éreznék így, hanem valaki más, szerelemnek nevezném az érzést, de én… én túl okos vagyok ahhoz, hogy újra odaadjam valakinek a szívemet.” 

covers_318284

Robin LaFevers már a Gyilkos kegyelemmel elvarázsolt, így meglehetősen nagy elvárásokkal vetettem bele magam A halál szépséges szolgálólányai trilógia második részének olvasásába.

A történet főszereplője ezúttal Sybella, akivel már az első kötetben is találkozhattunk; ő volt ugyanis Ismae egyik barátnője Mortain kolostorában. Sybellát a kolostor legjobb orgyilkosaként tartják számon, hiszen természetes tehetsége van a halál és a csábítás művészetéhez. A lány évekkel ezelőtt talált menedékre a halál szolgálólányai között, amikor elkeseredetten és megtörten menekült korábbi élete elől. Ám most vissza kell térnie ebbe az életbe, amely kishíján megőrjítette, istene ugyanis lehetetlennek tűnő küldetésre indítja. Sybella váratlan szövetségesre talál a Duval barátjaként megismert Rémlovag személyében, aki talán adhat neki valamit a bosszú ígéretén kívül, amiért érdemes élnie.

LaFevers még mindig nagyon jól tudja, mi kell az olvasóknak, bár be kell vallanom, a többséggel ellentétben nekem a Gyilkos kegyelem kicsit jobban tetszett. És nem, nem csak azért, mert belezúgtam Duvalba, mint vak ló a gödörbe.

Persze ez korántsem jelenti azt, hogy ez a könyv ne lenne jó, mert az, nagyon is. Sybella képében egy újabb fantasztikus, erős hősnőt ismerhettünk meg, és ezeknek a lányoknak az esetében tényleg helytálló ez a kifejezés, ugyanis rendkívül sok mindenen mennek keresztül. Őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy a legtöbb YA regény főszereplői képesek lennének-e elviselni azt, amit ők, és így helytállni. Sybella múltja tényleg meglehetősen sötét, bár az elborult kis fantáziámnak hála én még rosszabbra számítottam, és nem is lepett meg igazán semmi a családja kilétén kívül. Ha jobban belegondolok, a múltjuk már önmagában megért volna egy külön könyvet, ami még sokkal elborultabb lehetett volna ennél. Különösen a testvére fogott meg, aki a legérdekesebb karakter az egész trilógiában, valahogy egyszerre  borzaszt el és ébreszt bennem sajnálatot.

Nyilvánvalóan nem telhet el könyv némi románc nélkül, úgyhogy ezennel rá is térek a romantikus szálra. Mortainnek hála sehol semmi rózsaszín csillámpor, a szerelem nem veszi el sem Sybella eszét, sem az időt az izgalmas gyilkolászástól. Be kell vallanom, hogy nem voltam éppen szerelmetes hangulatban, amikor ezt olvastam, ugyanis éppen elegem volt a rosszul tálalt romantikából, ebből kifolyólag azzal is teljes mértékben meg lettem volna elégedve, ha hőseink csak barátok lesznek. De természetesen szurkoltam nekik, ahogy az jó olvasóhoz illik, és Rémlovag, alias Benebich De Waroch is közel került a szívemhez. Üdítő változatosságként éltem meg, hogy ő külsőleg korántsem egy főnyeremény – elvégre nem lehet mindenki egy Adonisz -, attól még nagyon is szerethető és hősies, néha már túlságosan is. Voltak pillanatok, amikor a legszívesebben lecsaptam volna és rákiabáltam volna, hogy „Maradj már nyugton, te hülye, meg fogsz halni!”

Az írónőnek nagyon szépen sikerült összekapcsolnia a szálakat a Gyilkos kegyelemmel, tényleg írt egy rendes folytatást így is, hogy mások a főszereplői, nem csak egy párhuzamos történetet. A stílusa még mindig olvasmányos, átjön a tizenötödik század hangulata és továbbra is remekel cselszövésben, még ha ezúttal kicsit kevesebb is volt belőle és számomra nem volt annyira izgalmas.

Összességében méltó utódnak ítéltetett, öröm volt jobban megismerni Sybellát és Rémlovagot. Remélhetőleg a trilógia befejező kötete is hozza majd ezt a színvonalat.

Szerző

Belle
Szerkesztő