Meg kell hagyni, a Diana Gabaldon könyveiből készült sorozat első szezonja igencsak magasra tette a lécet, amit a második évadnak többé-kevésbé is sikerült megugrania.
A Skóciából való menekülésük után Claire és Jamie Párizsba tart, méghozzá azzal az elhatározással, hogy megakadályozzák a Jakobita forradalmat – ennek pedig a legbiztosabb módja, ha elintézik, hogy Stuart Károly herceg (Andrew Gower) ne tudja összeszedni a hadjárathoz szükséges pénzt. Mindeközben új barátokat és ellenségeket szereznek, Claire a helyi jótékonysági kórházban kezd el dolgozni, miközben azon ügyködik, és hogy biztosítsa Frank vérvonalát, Jamie pedig maga mellé vesz egy árva fiút, akit Fergusnak (Romann Berrux) nevez el, miközben Jack Randall váratlan feltűnése feszültséget szít Jamie és Claire között. Amikor pedig nem sikerül megakadályozni a forradalmat, hőseink visszatérnek Skóciába, hogy legalább megpróbálják megnyerni a háborút.
A második szezon – ami az elsőnél kicsit rövidebb, mindössze tizenhárom epizódos lett, azonban a legalább a finálé másfél órás – elég élesen két részre bontható: Párizsra és Skóciára. A Párizsi részre nem sok panaszom lehet, a sztori jó volt, a ritmus, a karakterek motivációi és tettei nagyon a helyükön voltak. A Claire és Jamie közti konfliktus végig hiteles volt, bár azért volt pillanat, amikor legszívesebben felpofoztam volna a pasit, mivel annyira elvakította őt a bosszút, hogy képtelen volt racionálisan gondolkodni – bár legfelelőtlenebb tettéről például később megtudjuk, hogy Fergust akarta csak megvédeni. Ami viszont a leginkább megmaradt, azok a gyönyörű jelmezek, és az időnként fel-felcsillanó, könnyed humor volt – ez utóbbi közül is a leginkább Claire viszonya a cselédséghez érintett meg legjobban. Azonban a csökkentett epizódszám miatt ebben a szezonban nem volt lehetőség a történetet előre nem hajtó, azonban érdekes kis jelenetek bemutatására, amit azért kicsit hiányoltam – jó lett volna többet látni abból, hogyan gyógyítottak a párizsi kórházban.
Az évad második fele azonban nem jött be annyira. Persze, itt is voltak nagyon szép vonulatok – például a Sandringham hercegével (Simon Callow) foglalkozó epizód, ami a maga brutális végével azért nagyot ütött. Azonban itt már tényleg érződött, hogy kevés volt az epizód, ugyanis volt, amikor azt hittem, valahogy kihagytam egy részt – a tizenegyedik és a tizenkettedik epizód közt ugyanis van egy nagyon hirtelen, öthónapos ugrás, mikor is a későbbi rész teljesen más helyszínen, más emberekkel nyit, mint ahogy az előző záródott. Ha nincs Claire narrációja, hogy eltelt öt hónap, akkor bizony teljesen belezavarodom. És ez az öthónapos lyuk bizony fájdalmasan tátong a sztoriban, mivel ez alatt az öt hónap alatt lesz a győztes skót felkelőkből éhező, vert sereg.
Ami viszont végkép megérdemel egy kalapemelést, az a másfél órás finálé, aminek a nagy része 1968-ban játszódik. Azt már a szezonnyitányban megtudjuk, hogy Claire Culloden után visszatér a saját jelenébe, ahol kibékül Frankkel, és megegyeznek, hogy együtt fogják felnevelni Claire és Jamie gyerekét, akivel a nő éppen várandós. A finálé ez után húsz évvel játszódik, amikor Claire már özvegy, lánya, Brianna (Sophie Skelton) pedig már kész nő. Ekkor néz Claire csak igazán szembe a múlttal, a veszteségével, és ekkor kényszerül arra, hogy bevallja az igazat lányának az apjával kapcsolatban. Az 1968-as casting nagyon jó lett, bár a kicsit őszülő, tupírozott hajú Claire egy kicsit fura volt nekem, viszont alig várom, hogy ismét lássam Briannát a harmadik évadban.
Így hát összességében amondó vagyok, hogy kifejezetten jól sikerült az Outlander második évad, és a szezon minden gyengesége a lecsökkentett epizódszámból ered (ami már csak azért is rémisztő, mert a harmadik szezon alapjául szolgáló könyv a másodiknál is hosszabb, az epizódszám azonban valószínűleg marad majd tizenhárom). Azonban annyi szent, hogy máris várom a következő szezont!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
