Egy résszel az évadzáró előtt úgy érzem, hogy elég katarzis-élményt tapasztaltam az eddigi tizenegy rész alatt,
de ennek a nagy vég előtti csúcspontja a Burning Life-ra keresztelt epizód, ahol az eddig kialakult konfliktusok elérik
céljukat és természetesen úja születnek.
Nos, az előző rész végén ért minket az a csúnya dolog, hogy Takumi sajnos elhalálozott, Ikoma meg ki lett golyózva a vonatról Mumei által. A nyitójeletben meg elkönyveltem azt, hogy nemcsak Biba nem százas, de az egész csapat olyan, mintha emberbőrbe bújt szörnyek lennének – legalábbis az empátia, részvét vagy bárminemű együttérzésnek még csak a halvány jelét sem láttam. Mielőtt még a banda elérne Kongokakuba, Biba visszaemlékezéseiből megtapasztaljuk azt, hogy miért nincsen olyan jó kapcsolatban az apjával, és hogy voltaképpen haza akar menni, de végleg el is akarja törölni ezt a helyet. Időközben Ikoma ostorozza magát, mellette feltűnik az eddig ősember létformát folytató Kurusu – mondjuk eddig észre se vettem, hogy nem volt jelen a részekben –
és egy elfogott tag révén sikerül megtudni, hogy Ikoma talán képes arra (mivel ő természetes kabaneri), hogy a még jobban kihasználja a vírus adta előnyöket. Amire valljuk be, a kezdő Rothadó Tenyészetté alakuló Mumei és a totál kattant Biba-sereg ellen szüksége is lesz.
Az epizód azért az akció és a bő vér mellett tartogatott a számunkra sok érzelmet is: már rögtön az első jelenetben Kajika szívszorító kirohanása megrázó, de erre meg Sahari és Uryuu (elvileg így hívják a kék hajú tagot) rideg reakciója meg csak olaj volt a tűzre. Aztán ott van persze Ikoma önmarcangolása, amiért nem volt képes megmenteni a két számára legfontosabb embert, de szerencsére a szomorú szamuráj még időben és pár cöcögéssel megspékelve (esküszöm, mintha csak Kandát látnám) képes talpraállítani Ikomát. Harmadrészt meg ott van Biba, akinek a fejében sok felkavaró dolog játszódik le, de az az ijesztőbb, hogy ezt az arca már nem tükrözi. Itt tudatosult bennem az, hogy hiába mutatják be néha cuki gyerekként, ő legbelül már rég megszűnt emberi lénynek lenni, és ezt másokból is sikerült kiirtania.
Már egy ideje érik egy cikk, amiben olyan karaktereket tárgyalok ki, akiket eleinte nagyon szerettem, de mostanra megutáltam, és Biba- Beelőzve Daniel Monroe-t (Gangsta), és Sinbadot (Magi) – toronymagasan az élre ugrott. De ezt az alkotó zseniailátásank tudom be, mert aki képes egy ilyen rózsaszín prémű csótányt megalkotni úgy, hogy stílusa is legyen, na az nagyon ritka – valamint az is, hogy ne múltbéli szerelem miatt essen neki a világnak.De visszatérve a jó oldal képviselőire: Ikomától most elvárható volt a depresszió, én azonban Mumei-t sokkal jobban sajnálom. Tényleg egy bábubá vált: a teste csak azt teszi, amit a parancsolója mond, de belülről még hallani a gondolatait, amik még talán ijesztőbbek is, mint a tettei.
A Burning Life csont nélkül az egyiklegjobb epizód: sok az akció, az őrület, a sírás és halál és vér amerre a szem ellát. Részben tűkön ülve, részben hullámzó tekintettel várom a következő, egyben zárórészt, ami vagy teljesen lezárja az animét, esélyt sem adva a folytatásra, vagy képes megnyitni egy új ajtót, amin keresztül majd a következő harcszíntérre léphetnek szereplőink. Egy megjegyzést még azért idetennék a cikk végére: akik azt írták bizonyos
fórumokon, hogy Biba a Koutetsujou no Kabaneri Levije, azok szerintem valamit nagyon benézhettek, mert ég és föld a két karakter a faarcot leszámítva.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
