Úgy voltam vele, hogyha mást nem is tud nyújtani a film, legalább szépek lesznek benne a jelmezek. Hát… szépek voltak benne a jelmezek.
Az ókori Egyiptomban járunk, legalábbis annak valami verziójában, ahol az istenek – aik olyan három méter magasak és arany folyik az ereikben – az emberek közt élnek. Hórusz (Nikolaj Coster-Waldau) éppen készült átvenni a trónt apjától, Ozirisztől (Bryan Brown), azonban annak bátyja, Szét (Gerard Butler) ezt nem nézi jó szemmel, ugyanis meg van róla győződve, hogy a korona őt illeti. Így hát megöli Oziriszt, megvakítja Hóruszt, és megához ragadja a hatalmat – aminek az is a része, hogy rabszolgasorba taszítja az embereket, és kijelenti, hogy mostantól csakis arannyal lehet bejutni a túlvilágba. Egy halandó párnak, Beknek (Brenton Thwaites) és szerelmének, Zayának (Courtney Eaton) elege lesz ebből az életből, és miután úgy gondolják, egyedül Hórusz győzheti le Szétet, visszalopják Hórusz egyik szemét. Menekülés közben azonban Zaya halálosan megsebesül, így Bek már csak a lány holttestével ér oda Hóruszhoz, akivel egyezséget köt: az isten visszahozza szerelmét az életbe, cserébe pedig ő segít neki visszaszerezni a másik szemét is, mivel csak azzal nyeri vissza teljes hatalmát.
Esküszöm, ebben a filmben tényleg semmi jó dolog nincs, leszámítva Hathor (Elodie Yung) és Zaya néhány ruháját, amire azért csorgattam a nyálamat. A sztorinak se füle, se farka, csak egy nagy katyvasz az egész, amiben alig találtam logikát – de ez legalább két órán keresztül megy. Én már ott megakadtam, hogy miért jó az Szétnek, ha az emberek arannyal fizetik meg az útjukat az alvilágba, az meg aztán végképp kiakasztott, hogy megint ahhoz a kliséhez kellett nyúlni, hogy a nő halála adja meg a motivációt a férfi tetteihez. Azt hittem, ezen már túlléptünk.
De a folytatása sem jobb – bevallom, nem is igazán emlékszem már rá, hogy mi történt, pedig csak pár napja láttam a filmet. Egyszerűen azért nem emlékszem rá, mert hiányzik az a koherencia, ami ezt lehetővé tenné. Voltak démonok, meg naptutaj, vagy mi a szösz, és Szét szemét volt, de közben meg csak félreértelmezte a helyzetet, vagy mi. De a lényeg az, hogy buknia kellett. (Közben meg amúgy azon röhögtem, hogy az alapfelállás echte a Szent István-Koppány sztori, vagy a szenioritás ütközik meg a primogenitúrával, csakhogy aztán ezt még megspékeljék egy csepp Vazullal.)
A karakterek idegesítőek, és egy cseppet sem lehet velük szimpatizálni, mert vagy beképzeltek, vagy annyira sablonosak és egysíkúak, hogy az már fáj. Egyedül Thotot (Chadwick Boseman) tudtam megkedvelni, aki tudálékossága mögött legalább állt némi tartalom, és aki képes volt szórakoztató figurát hozni – esküszöm, ő szolgáltatta az egyetlen valamire való poénokat.
Mint ahogy azt már említettem, a jelmezek szépek voltak, de a CGI-ról inkább ne is beszéljünk. Attól függetlenül, hogy a száznegyven millió dollárból készült, volt olyan jelenet, mikor is Bek és Zaya éppen szekéren menekült, amikor a háttér nagyjából olyan minőségben volt mögéjük vetítve, mintha a film a hatvanas években készült volt. Ezen felül több nagyobb volumenű harcjelenet is kínosan mű lett – szóval szégyellhetik magukat azok, akik az effektekért feleltek.
Szóval volt ez a botrány akörül, hogy az egyiptomi karaktereket fehér színészek játsszák – jogos a kritika, de ezen mondjuk még túl lehetett volna lépni, ha jó a sztori, jó a képi világ, és jók a színészek. Ám ebből semmi sem jött össze, úgyhogy ez a film valódi szégyenfolt lett Hollywood égiszén.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
